6. fejezet

Szijasztok!

Hát sajnos két hétvége is eltel azóta, hogy hozni szerettem volna a részt, de egyiken se voltam itthon és az időhiány mellett küzdöttem némi rossz kedvel is. Ne haragudjatok. Mivel túl vagyok a jó idő utáni depressziós lehangoltságomon innentől csak jobb lehet a helyzet! :D

Kommenteket, pipákat újfent köszönöm.

Nem  lett valami veszett izgalmas, de azt hiszem néha ilyen is kell.

Jó olvasást!

Puszi:

Vii 

 „A háromtagú barátság, mint bármely háromszög, nem egyszerű dolog. Mindenféle akadályok és csábítások merülnek fel: féltékenység, irigykedés, amelyek időnként apró, sőt megbocsátható aljasságokká, de mégiscsak aljasságokká fajulnak...”

Ljudmila Ulickaja

Maya szemszöge:

Nagyon nehezen szoktam elaludni és ritka, ha jól alszom. Azért is fárasztom le magam, hogy úgy ájuljak be az ágyamba, és tudatlanul, főleg álmok nélkül töltsem az éjszakát. Álmok nélkül, amikben Ő szerepel. Álmok nélkül, hogy mikor felébredek, ne fájjon, hogy mégsem volt valóság.

Ez a reggel más volt. Alig aludtam pár órát és mégsem voltam fáradt. Nem tudnám megmondani mikor voltam utoljára ennyire kipihent. A fejem a mellkasán feküdt. Hallottam, ahogy a szíve egyenletesen ver és éreztem, ahogy a lélegzete a hajamat borzolja. Kicsit lejjebb egész tenyeremmel érintettem a bőrét izmos hasán. A lábam pedig még mindig az övére fonódott. Keze a vállamon pihent és szorosan magához ölelt. Jó volt a karjában lenni és hozzásimulni. Jó volt Őt érinteni, és ami ennél jobb volt, hogy Ő érintett engem. Talán csak azért, mert a puszta jelenléte nem volt elég meggyőző. Éreznem kellett őt, ahogy tegnap este is. Meg kellett érintenem. Tudni, hogy tényleg itt van. Nem csak valami ábránd vagy hallucináció. Tudnom kellett, hogy valóságos. Tenyeremet elemeltem a testétől és csak ujjaim hegyével érintettem napbarnított bőrét, amik egyre jobban közeledtek egymáshoz. A hasizma megfeszült, a szíve gyorsabban kezdett verni. Megint. Kár lett volna azt hinnem, hogy ez miattam van. Miattam reagál így, de az nem volt kérdés, hogy az én szívemnek az övé diktálta a gyorsat tempót. Most nem voltam rosszul. Igaz sosem éreztem ilyet. Soha, senkinél. És nem tudtam hova tehetném ezt a furcsa érzést. Az érzést, ami egyszerre kényeztet és kínoz, ami biztonságot ad, de ugyanakkor félelmet is kelt, amit legalább annyira akarok, mint amennyire tiltakozok ellene. Hogy miért? Azt nem tudom. Csupa ellentmondás és ez összezavar. Az ujjaim újra eltávolodtak egymástól és a tenyerem megint a meleg testét érintette. Szabadna ilyet éreznem? Merjek egyáltalán bármit is érezni? Félek. Félek, hogy ha megint elmegy, nem jön vissza. Nem keres majd. Pedig ha tudná, mekkora szükségem lenne rá, akkor sosem hagyna el, de nem lehetek önző. Nem tehetem meg…

Megmerevedtem mikor megmozdult és teste minden egyes izma megfeszült majd elernyedt. Lassan emeltem fel a fejem és fordítottam felé. Engem nézett és álmosan mosolygott. Nem tudtam nem viszonozni.

- Szia. – Mondta halkan, rekedten.

- Szia.

- Reméltem, hogy itt leszel. – Motyogta és még szorosabban ölelt magához. Szinte elvesztem a karjaiban.

- Én nem hagynálak el… – Csúszott ki a számon még mielőtt gondolkodtam volna. Tudtam, hogy a szavaim nagy hatással vannak rá. A szemében fájdalom égett és egy kis boldogság. Micsoda ellentmondás. – Nem, nem úgy… Én nem… - Kezdtem szabadkozni. Nem akartam megbántani. Most nem. Alig két napja azt akartam, hogy fájjon neki, pont úgy, ahogy nekem, de már nem. Nagyon sok mindent felelevenített az érkezése. Olyan dolgokat, amiket szívesen ástam el magamban jó mélyen, de olyanokat is, amik egykor meghatározták az életemet és jobban belegondolva még most is ugyanolyan fontosak.

- Ne mentegetőzz. Megérdemlem, és ígérem Maya, hogy jóvá fogom tenni. – Motyogta. Én pedig visszatettem a fejemet a mellkasára. Percekig egy szót se szóltunk egymáshoz. A gondolataim rég messze jártak. A talán nem is olyan távoli jövőben. Nem tudtam belemerjem-e élni magam az újrakezdésben a folytatásban. Azt már tudtam, hogy nem lököm el magamtól. Már az első beszélgetésünk után tudtam. Szívvel akartam, hogy működjön a dolog, de az agyam ott villogtatta a vigyázz feliratot. Akár egy neonreklám. Nem tudtam nem kikerülni. Bármennyire is szerettem volna, az, hogy mondja, nem volt elég. Viszont, amit mondott nem tűnt üres fecsegésnek és most reménykedek, bízok. Lassan lépdelek felé. Igaz, hogy a karjaiban vagyok, de még távol tőle.

- Jó, hogy itt vagy. – Mondtam végül halkan. Mintha az éltető levegő egy részét azóta benn tartotta volna, hogy ideért.

- Fogalmad sincs, róla mennyire örülök annak, hogy ezt mondod. Tudod, mikor idejöttem nem tudtam mire számítsak, hogy mit fogsz hozzám szólni. Bele se gondoltam. Mikor megláttam a szemedben azt a mérhetetlen fájdalmat és csalódást… - Megrázta a fejét, mint aki el akarja felejteni. - Csak az után jöttem rá, hogy mekkora hibát követtem el és mekkora fájdalmat okoztam. Nem is tudom mit hittem. Én csak…

- Mes. – Ültem fel. – Szeretném. Hidd el, hogy szeretném, de nem könnyű. – Követett és megfogta a vállam.

- Mond meg, mit tegyek. Mond meg, és megteszem.

- Maradj velem. Amíg lehet, csak ennyit kérek. – A könnyeimet nyeldestem, és hogy előle elrejtsem a mellkasába fúrtam az arcom.

- Tudod, hogy vannak kötelességeim… - Kezdte.

- El kell menned? – Húzódtam el tőle és komolyan rettegtem attól, hogy azt mondja igen. Tudtam, hogy nem maradhat mindig velem, de nem akartam, hogy most menjen korai lett volna még. Túl korai.

- Nem Maya. Nem kell. – Mondta kis gondolkodás után. Nagyot sóhajtva hajoltam vissza hozzá és öleltem át a derekánál. Még nem. Nyugtáztam magamba.

Kopogásra rebbentünk szét, mint valami tinédzserek, akik valami rosszat csinálnak éppen. Zavarban voltam mikor anyu benyitott.

- Ó, ne haragudjatok gyerekek. – Szabadkozott. – Ugye nem zavartam meg semmi? – Mutogatott ránk és gyanakodva nézett.

- Jézusom anyu. Nem. – Tiltakoztam szinte azonnal és felugrottam az ágyról. Mesre néztem, aki a hajába túrva nézett hol rám, hol anyámra, aki megpróbálta kitalálni mi történhetett. Aztán pillanatokkal később szerencsére feladta.

- Nem találtalak a szobádba. Dávid keres. Odalent vár.

- Basszus. – Csaptam a homlokomra és már léptem is ki mellett, hogy lefussak a lépcsőn.

- Most legszívesebben elfenekelnélek. – Lökte el magát a konyhapulttól. Mérges volt. Sosem volt rám mérges.

- Ne haragudj. – Öleltem meg.

- A frászt hoztad rám. Azt hittem valami baj van. Sose csináltál ilyet Maya. – Tolt el magától. – Hol a telefonod?

- Sajnálom.

- Hol a telefonod? - Kérdezte újra.

- A szobámba.

- Akkor miért nem vetted fel?

- Mert, nem ott aludtam. – Néztem fel rá óvatosan.

- Jézusom Maya! – Kiáltott fel.

- Ne kiabálj. – Csitítottam.

- Normális vagy? Basszus. Bocs, nem, Én nem voltam normális, mikor olyan kapcsolatba kezdtem veled. Maya ez így nem oké. – Fakadt ki. Nem tetszett a hangszín, amit megütött, se az, hogy úgy kezel, mint egy agyatlan libát. - A fenébe is, a barátok nem fekszenek le egymással. – Fogta meg a tarkóját. Egy pillanatig abban se voltam biztos, hogy jól értettem, amit hallottam és hitetlenkedve bámultam rá. Végül az agyam utolért és az első sokkból felébredve összeszedtem magam.

- Tényleg? - Kérdeztem nyugodtságot erőltetve a hangomra, de belül tomboltam. Összefontam a karomat a mellem alatt. – Pedig mennyire normálisnak tűnt és mennyire kényelmes volt neked is, hogy egy lépést se kellett tenned, ha dugni támadt kedved. Tudom jól, hogy ami köztünk volt az nem mindennapi. Igazad lehet, talán nem is normális, de megbeszéltük. Nem játszottunk egymással és nem tartogattunk meglepetést. Tudod kibaszottúl fáj, hogy azt képzeled, lefeküdtem vele. Bár fogalmam sincs miért. Azt hittem ismersz. – Halkult el a hangom. – Azt mondtad sosem bántanál. – Remegett a szám és már a sírás határán voltam mikor Mesut mellém.lépett.

- Minden rendben Maya? – Kérdezte aggódva és életemben először igazán hálás voltam azért, hogy nem értette, amit mondok. Gyanakodva méregette Dávidot.

- Persze. Csak tudod, vannak, akik szívesen beállnak, a ’hogyan szegjünk meg ígéretet és bántsunk meg másokat’ sorba. – Mondtam gondolkodás nélkül Dávidnak címezve és eszembe se jutott, hogy ezzel Őt is bánthatom. Felé fordultam. Kínzott a tudat, hogy már megint ok nélkül bántom és úgy éreztem a szavak a szívemet mardossák, ahogy beszélni kezdtem. - A fenébe is nekem ez nem megy. Mióta itt vagy minden megváltozott. Volt egy életem. Nem volt tökéletes nem volt teljes, lehet, hogy boldog se voltam, de volt egy biztos pontom egy elképzelésem. Most már nem tudom, mim van, és egyre jobban azt érzem, hogy mindent elveszítek. Ebben a pár napban jobban fájt, mint bármikor is az elmúlt évekbe. És ha ez nem elég, téged is csak bántalak. Nem bírom Mes. Én csak nem bírom. – Csóváltam meg a fejem és otthagytam Őket. Mindkettőjüket.

A szobámba mentem és tényleg úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Gyenge voltam, nagyon gyenge, de nem akartam, hogy ne legyen itt. Elfeküdtem az ágyon és olyan kicsire húzódtam össze amennyire csak tudtam, de annál jóval kisebbnek éreztem magam. Az világom fölém magasodott és ijesztőnek hatott még az ismerős is.

A telefonom sokadszorra szólalt meg, de most más hangon. Sms-em jött. Felemeltem a fejem és érte nyúltam, hogy elolvassam.

Sajnálom Maya.

Fogalmam sincs mi ütött belém.

Kérlek, beszéljünk.

Mégis mi ez az egész? Miért érzem úgy, hogy az életem kezd darabokra hullani? Minden, amit az évek során gondosan felépítettem omladozóban van. Nincs, mi megvédjen és félek. Rettegek attól, hogy egyedül maradok.

Mereven bámultam magam elé és próbáltam nem gondolkodni, kizárni a külvilágot, nem érezni. Bezárkózni.

Talán kopogott, talán nem. Nem számított. Felült elém az ágyra és várt. Perceken keresztül csak várt.

- Sajnálom. – Suttogtam erőtlenül.

- Nézz rám. – Kért, és az állam alá nyúlt. Belenéztem barna szemeibe. Együttérzés csillogott benne és eltököltség. A megbántottságnak nyoma sem volt. Pedig joggal érezhette volna. – Gyűlölöm, hogy így kell téged látnom. Utálom, hogy mikor azt hiszem, elérünk valahova, valami történik, amitől minden kártyavárként omlik össze. Tudom, hogy fáj és bármennyire rossz fájnia is kell. Azt akarom, hogy kíméletlenül vágd a fejemhez, amit gondolsz. Akarom, hogy bánts Maya. Nem vagyok mazochista, de azt akarom, hogy úgy fájjon, ahogy neked fájt. Át akarom élni veled az egészet, tudni, hogy mit okoztam, hogy mi az, amit jóvá kell tennem. Milyen mély sebeket kell gyógyítanom. Nem a felületet Maya. Nem elfedni a múltat és nem beszélni róla, hanem belülről gyógyítani és elfeledtetni. Boldognak szeretnélek látni, de ehhez Te is kellesz, ha Te feladod nekem nem lesz miért küzdenem. Szeretnék egy biztos pont lenni az életedben. Kérlek, ne lökj el magadtól, ne zárj ki. Ha kell, együtt bontom le veled azt a falat, csak próbáld meg. – Mondta elszántan. Csodáltam a kitartását és elhatározottságát és azt kívántam bárcsak fele ennyi lenne nekem abból, ami benne van.

- Félek Mes.

- Szerinted Én nem?

- Miért, igen? – Csodálkoztam el.

- Minden nap Maya. Félek, hogy mielőtt visszakapnálak, újra elveszítelek. – Vallotta be. – A rosszabb, ha így is lesz, azt csak magamnak köszönhetem. - Annyi minden kavargott a fejembe, de tudtam mit szeretnék. Viszont nem voltam biztos benne, hogy leszek elég erős. – Együtt menni fog. – Mondta. Mintha csak olvasna a gondolataimba. Elmosolyodtam és bólintottam.

- Együtt. – Nyugtáztam és tekintetem a telefonra siklott.

- Nem tudom min vesztetek össze, de gyanítom, van hozzá közöm. – Húzta el a száját. - Nem kérem, hogy mond el, bár kíváncsi vagyok mivel vagy kivel állok szembe. Ki az, akinek hálásnak kell lennem, mert egybetartott. És ki az, akire figyelnem kell, de bármi is legyen az, ne felejtsd el, hogy Ő is félhet. – Fél? Ugyan mitől? A szemöldökömet ráncolva néztem a focistást és a megvilágosodás tisztán látszódott rajtam, Mes pedig bólogatni kezdett. Davi félne, attól, hogy egyszer csak elfelejtem?

Nagyon régen nem kopogtam már az ajtaján, de most nem tudtam csak úgy benyitni. Valami megváltozott és tudtam, hogy ezzel nem hozom rendben, de ezt talán most nem is nekem kellett.

Ha igaz, amit gondolok, akkor egyet akarunk. Nem elveszíteni egymást. Kinyitotta az ajtót és ujjait a tarkóján összekulcsolta. Ismertem ezt. Akkor csinálta mikor úgy érezte valamit elrontott, vagy mikor ideges volt, bár az ritkán fordult elő. Félreállt és beengedett. Becsukta utánam az ajtót. Vettem egy nagy levegőt és megfordultam, hogy elmondjam, amit szerettem volna, de meglepetésemre megcsókolt. Nagyra nyílt szemekkel tűrtem az ostromot, de nem viszonoztam. Ahogy ezt észrevette ellépett.

- Bocs. Nem tudom mi ütött belém. – Szabadkozott, ami megint csak nem rá vall.

- Hát most már Én se értek semmit. Először véget vetsz a kettőnk közti testiségnek. Ma közlöd velem, hogy egy barom vagy, amiért egyáltalán valaha is hozzámértél, persze nem ezekkel a szavakkal, most pedig idejövök és megcsókolsz. Tudod, bárhogy próbálom ezt megérteni, nem megy. – Tártam szét a karjaimat. Leült a konyhapulthoz és úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt normálisan.  – Mi ez az egész Davi? Komolyan megijesztesz. – Mióta ismertem egyszer se láttam őt ennyire kiszámíthatatlannak és zavarodottnak. Mindig céltudatos volt és tudta mit csinál. Maga volt a megtestesült határozottság. Mindig leplezte a gyengeségeit és sebezhetetlennek tűnt. Helyettem is mindig erős volt. Most hogy itt ülünk és nézem Őt, olyan, mint egy megszeppent kisfiú.

- Nem tudom mi ez Maya. Csak úgy érzem, többet kell tennem, mint amit valójában szabadna, különben elveszítelek. – Hadarta el. – Mikor nem tettem úgy éreztem eldoblak magamtól most, hogy megtettem pedig úgy érzem, ellöklek.

- Davi semminek sem kell máshogy lennie, Én nem szeretném, ha bármi is változna. Te mindig a barátom maradsz, és ezt nem fogom elfelejteni. Szeretlek. Ne érezd úgy, hogy kevesebb lettél azért, mert Ő itt van.

- És ha Én többet akarok?

- Akkor azt mondom féltékeny vagy.

- Nyomorult egy érzés. – Sóhajtott. Meg se próbálta tagadni. – Be kellene csajoznom, hogy elfelejtsem ezt az őrültséget. Félre ne érts, de soha nem tenném tönkre azt, ami köztünk van azzal, hogy másféle kapcsolat legyen közöttünk.

- Ennek örülök, mert Én sem. És lehet tényleg nem ártana valami lány után nézni. Dobasd fel magad, mert ez a szenvedő hangulat nem áll jól neked. És talán legközelebb majd nem akarod kiszipolyozni a tüdőmből a levegőt úgy, hogy nem számítok rá. – Nevettem.

- Nem fog többet előfordulni. Nem szeretném, ha feszélyezve éreznéd magad a közelembe. De ne, hogy azt hidd, hogy valaha megbántam bármit is abból, amit tettünk. Soha semmit. – Mondta halkan és beletúrt a hajamba és közel húzódott hozzám. Alig pár centire volt tőlem, de csak mosolyogtunk egymásra. Tudtam, hogy nem lépi át az általa kijelölt határt. Davi sosem követi el ugyanazt a hibát kétszer. Ha egyáltalán hiba volt az a csók. Vagy bármi más, amit csináltunk. Én nem éreztem annak. Nem volt senkink és megtehettük. Többet tudunk egymásról, mint bárki más. Megbíztunk egymásba és bár szerelemről szó sem volt szerettük és most is szeretjük egymást. Ezek voltunk mi és nagyon reméltem, hogy az, amit egymás iránt érzünk az nem fog változni.

- Szerencsés Mesut Özil. – Mondta végül. Felvont szemöldökkel vártam a folytatást, de csak nevetett, aztán magához ölelt és homlokon csókolt. – Tartsd nyitva a szemed. – Tette hozzá, de nem láttam az összefüggést. Pár pillanatig gondolkodtam rajt, de végül egy vállrándítással elintéztem. Nem voltam benne biztos, hogy akarom hallani mi az, amit Ő már tud és Én még nem.

Beleolvadtunk a Balaton-parti éjszakába. Az szórakozni vágyó fiatalok és turisták áradata között igyekeztünk keresni egy aránylag nyugodt és zárt helyet.

- Még jó, hogy mások is napszemüveget hordanak a tök sötétbe így nem érzem magam teljesen hibbantnak. – Mondta félhangosan, hogy halljam Őt az utca zenéjétől.

- Hidd el, itt senkit nem érdekel, de ha levennéd központi látványosság lennél.

- Azt most inkább kihagynám. Nézd csak az ott nem jó? – Mutatott egy koktélbár felé. Ismertem a helyet és jó is lett volna, ha nem egy rendezvény folyt volna.

- Oda inkább most ne. – Kértem és indultam volna tovább.

- Miért? – Fogta meg a kezem.

- Mert sokan vannak. – Húztam el a szám.

- Mindenhol sokan vannak.

- De… Ahj Mesut csak ne. – Grimaszoltam.

- Kik vannak ott? – Kérdezte én pedig az egyik lábamról a másikra álltam.

- Rossz emlékek. – Motyogtam. – Az első osztályomnak van ma találkozója. Nem vagyok benne biztos, hogy látni akarom őket. – A sors fura játékot űz velem, hogy pont ide kellett jönniük. Azt hittem el se jutunk idáig.

- Gyere. – Mondta és elindult befelé.

- Te süket vagy? Mit nem értettél? Nem akarok bemenni.

- Had kezdjem el jóvátenni, amit elrontottam. – Mondta és megállíthatatlanul ment előre én pedig követtem. Legszívesebben berántottam volna a kéziféket. Sőt a fékpedált is két lábbal nyomtam volna, de hasztalan lett volna bármiféle ellenállás. 

Ahogy beértünk akaratlanul is a vidám társaság felé siklott a tekintetem. A lány, aki nevetés tárgyává tett szinte azonnal kiszúrt és egyből hajolt a mellette ülőhöz, aki felkapta a fejét. Futótűzként terjedt megjelenésemnek híre, és ami nekem fájt őket az boldoggá tette. Rosszul voltam. Nem akartam itt lenni, nem akartam Őket látni.  Mesut megszorította a kezem felnéztem rá és néma könyörgésbe kezdtem. Bármit megettem volna azért, hogy valahol máshol legyek. Egy biztató mosolyt küldött felém. Még mielőtt felfoghattam volna mire készül, levette az arcát takaró napszemüveget. Én legalább annyira megdöbbentem, mint a körülöttünk lévők. Csak a zene szólt és mindenki más elhallgatott. Éreztem, ahogy megfagy a levegő, és hogy a szívemet elönti a melegség. Sose kértem volna tőle ezt. Soha nem akartam visszaélni azzal, hogy ismerem azzal, hogy a barátom. És nem készültem se elégtételre se bosszúra. Az nem én lettem volna. Mes nem nézett sehova. A pulthoz mentünk, bár engem úgy kellett húzni. Úgy viselkedett mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna velem lenni egy magyarországi koktélbárban. Nekünk talán az volt, de mindenki másnak valami csoda. Szép lassan kezdett visszatérni a jelenlévőkbe az élet és a pultos is megkérdezte, hogy mit iszunk.

- Akarsz maradni vagy menjünk? – Kérdezte.

- Most már mehetünk?

- Igen. Most már mehetünk. – Mosolyogott. – Nem csináltam még ilyet és most se azért tettem, hogy rám figyeljenek, csak hogy rendbe hozzak valamit, ami miattam romlott el.

- Ugye tudod, hogy semmi nem fog változni?

- Nem, valóban nem fog, mert nem is fogod akarni hisz megmondtad nem az én nevemmel szerettél volna barátokat szerezni, de akartam, hogy tudják mekkorát tévedtek veled kapcsolatban. Ez volt a minimum és a kezdet. Ennél csak többet szeretnék tenni. Tehát megyünk vagy maradunk?

- Azt hiszem, még túlélek egy koktélnyi időt a figyelem középpontjában. Bár úgy érzem magam, mint akinek kinőtt a harmadik keze vagy lába. – Mondtam halkan és nevetni kezdtünk. Fel nem tudtam fogni, hogy volt képes ehhez hozzászokni, ha egyáltalán hozzászokott. - Nem is értem, hogy bírod ezt.

- Egy idő után már nem érdekel, hogy megbámulnak vagy autógrammot kérnek, esetleg közös képet akarnak csinálni. Ez mind az életem részévé vált. Vannak előnyei és vannak hátrányai annak, ha az ember híres. Vissza is élhetnék a nevemmel, azzal, aki vagyok, de nekem egyetlen célom volt amellett, hogy bizonyítsak a klubnál és a válogatottban, az, hogy ember maradjak. Olyan, amilyen voltam. Nem mindig sikerült. Előfordult, hogy elszálltam magamtól, és nem vagyok rá büszke, de most, hogy itt vagyok veled, nem is érezhetném magam ennél emberibbnek, ennél hétköznapibbnak. A társadalom nyomása mindenkit érint. Minket talán jobban is, hisz olyan dolgokat tehetünk meg, amiről mások még álmodni se mernek. Persze van, amit meg is teszek, de nem szeretnék a pénz rabjává válni. Melletted minden annyira normális. Már majdnem el is felejtettem milyen az. - Csendben hallgattam, amit mond és most először valóban úgy éreztem, hogy sikerülhet. Tényleg sikerülhet rendbe hozni a kapcsolatunkat és nem csak ő segíthet nekem, hanem én is segíthetek neki. Ő nem lett más, Ő még mindig csak Mesut Özil.