A történetet teljes egészében a legnagyobb "Békakirályfi" rajongónak, Skyes-nak ajánlom... =)

2013. március 13., szerda

9. fejezet



Sziasztok!
Rendesen megcsúsztam a folytatással, de sajnos egy nap még mindig 24 órából áll, ami nekem még mindig nagyon kevés! :) De most itt a folytatás és jó olvasást kívánok hozzá.
Puszi,
Vii

„Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket - a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot.”
Hioszi Tatiosz

Mesut szemszöge:

A reptérre vezető úton, amit egyedül tettem meg, volt időm gondolkodni az elmúlt pár napon. Maya mellett nehéz volt összeszednem a gondolataimat. Nehéz volt normálisan gondolkodni. Bár nem bántam, ahogy semmit a történtekből. Régen érzett teljességet és boldogságot éreztem, olyasmit, amitől az embernek mindig mosolyogni támad kedve. Amitől idiótának látszik a környezete számára, ahogyan én most. De a legkevésbé sem érdekelt. Valójában sosem számított ki mit mond. Miért most lenne bármilyen jelentősége? 
Maya mindig is fontos szerepet töltött be az életemben és örültem, hogy engedte, hogy visszakapjam. Igaz, hogy az első lépést nekem kellett megtennem. Kellett? Meg akartam tenni. Minden más rajta múlott és egy szavam se lehetne, ha a dolgok nem így alakulnak.
Ahogy távolodtam tőle úgy lettek az érzéseim egyre kuszábbak. Nem volt kérdés szeretem-e. Szerettem, sosem szerettem jobban vagy kevésbé. Mindig nagyon szerettem Őt, de most minden egészen más. Amit érzek megváltoztatott engem, Őt, és újraértelmezte a kapcsolatunkat. Még most is a barátomnak tartom, de ennél már jóval többet jelent. És talán sosem jelentett kevesebbet, csak nem voltam, nem voltunk elég érettek ahhoz, hogy értsem mit is jelent nekem, vagy mit jelentünk egymásnak. Ha nem így lett volna, akkor nem így alakulnak a dolgok. Ebben valahol biztos voltam.
Nem tudom mit vártam, de úgy érzem többet kaptam, mint amit valójában megérdemlek. Megbocsájtott és esélyt adott egy másfajta újrakezdésnek. Bízott bennem. Jobban, mint én saját magamban. De Ő mindig is bízott bennem. A támogatása nélkül talán most sehol se lennék. Ő akkor se adta fel, mikor Én úgy gondoltam, hogy nem bírom tovább. A leglehetetlenebb helyzetben volt képes erőt adni és továbbsegíteni az úton, ami egészen a Real Madridig vezetett. Ő mindig tudta, hogy egy szép napon majd a legjobbak között játszhatok. 
Nagyon sok minden eszembe jutott, abból, amit régen mondott, és amit én nem hittem el. Kettőnk közül Maya volt az optimista az álmodozó én pedig az örök pesszimista a földhözragadt. Így voltunk képesek kiegészíteni egymást. Ő kicsit felhúzott magához, hogy merjek nagyot álmodni én pedig próbáltam őt ezen a földön tartani és védeni a csalódástól. Ironikus ez, hisz végül én okoztam neki a legnagyobbat.
Az egyre növekvő távolság és a hiánya, előhozta a negatív gondolataimat. Ami kettőnk közt volt, annak csak vele volt értelme. Nélküle valótlannak tűnt. Egy álom, ami csak a karjaiba volt békés. Így messze tőle inkább tűnt rémálomnak. Benne bíztam. Magamba viszont már kevésbé. Tudtam, hogy vissza akarok menni hozzá, mégis tartottam attól, hogy egy újabb kimondatlan ígéret veszik a semmibe. Talán miattam, talán valami más miatt. De tartottam attól is, hogy az elmúlt pár nap valóban csak egy álom és igazából Ő nem vár rám és az egész meg se történt. Nem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól, mert nem voltam benne biztos, hogy mindezt megérdemlem. Nem voltam benne biztos, hogy ha Ő meg is bocsájtott én valaha képes leszek elfelejteni, hogy az önzőségemmel fájdalmat okoztam neki. Nem így kellett volna történnie. Együtt kellett volna folytatnunk, ahogy megálmodtuk. Segítenünk kellett volna egymást. És míg az Én életem úgy alakult, ahogy, az övé más irányt vett…

- Uram? Uram? – Pislogva nyitottam ki a szemem a szólongatásra és rázogatásra. – Elnézést, de hamarosan leszállunk, kérem, kapcsolja be az övét. – Némán bólintottam és engedelmeskedtem a kérésnek. Nem egészen voltam tisztába azzal, hol is vagyok. Kinéztem az ablakon, de mivel a levegőben voltunk okosabb nem lettem. A fejem hasogatott. Összeszorítottam a szemem és próbáltam nem gondolni a fejfájásra.
Igyekeztem összeszedni magam és képek ugrottak be. Arról, hogy vezetek, és egyedül vagyok. Arról, hogy elköszönök Mayától. Arról, hogy mik történtek kettőnk között. Emlékeztem, hogy nem akartam elaludni vagy felébredni? Zavartan néztem körül, de nem volt sehol. És fogalmam se volt arról, hol ér véget az álom és hol kezdődik a valóság. 
Elővettem a telefonom, amit azonnal el is rakattak velem. Idegesen és zakatoló szívvel vártam a landolást.
Az első voltam, aki leszállt a gépről. Alig, hogy leértem már kapcsoltam is be a telefonom. Szinte azonnal üzenetet jelzett. 
 
Mondtam, hogy indulj el előbb, mert elkésel. :) Szerencsés utat. <3
  
Megkönnyebbülve nevettem fel és ráztam meg a fejem, ahogy eszembe jutott a futtában írt üzenet neki. Nem kérdés, hogy elment az eszem. 
Fel kell hagynom ezzel az önsanyargatással. Tisztában voltam vele, hogy, ami elmúlt azon már nem tudok változtatni, viszont a jövőt alakíthatom olyanná, amilyet mindketten szeretnénk. Egy olyan jövőt, amilyet a múltban megálmodtuk. 
Írni akartam neki, de alig, hogy belekezdtem csörögni kezdett a telefonom. És bár tudtam, hogy nem Maya mégis ő volt az első gondolatom. Még mielőtt az agyam felfogta volna, hogy mit olvas. Khedira neve virított a kijelzőn. A hanghordozásából ítélve pedig nem ez az első hívása.
- Na végre. – Szólt bele köszönés helyett. – Téged elérni önálló foglalkozás. 
- Mit akarsz? – Kérdeztem miközben a csomagomra vártam még jó néhány utassal együtt.
- Mit? Mit? Hol vagy? 
- A reptéren.
- Melyiken? 
- Szerinted melyiken?
- Löw élve megnyúz, ha nem érsz ide, úgy nagyjából egy órán belül. 
- Ott leszek.
- Szuper. – Mondta jóval nyugodtabban. – És mi a helyzet a kiscsajjal? Kidobott? 
- Látod Sami, ez aztán igazán nem tartozik rád.
- Kidobott, tudtam, hogy kidob. 
- Viszlát, Sami.
- Ne vá… - Kezdte, de letettem a telefont. Nem pont azért, mert nem érdekelt a süketelése, bár valóban nem érdekelt, hanem azért mert a telefon bejövő üzenetet jelzett és éreztem, hogy most a gondolatom, hogy Maya az, célba talál. 
 
Olyan sokáig voltam nélküled, de sose szoktam meg igazán a hiányodat.
Viszont, most hogy itt voltál, napok alatt a mindenem lettél. Nem tudok
mit kezdeni az érzéssel, hogy nem vagy itt. Üres vagyok, ha nem vagy
velem. Mindig az voltam, de csak most érzem igazán mennyire.
  
Tudtam, hogy nem lesz könnyű, egyikünknek sem. Tudtam, hogy neki talán még nehezebb lesz, hisz én hagytam el Őt, nem Ő engem. Ő várt rám, nem pedig fordítva. Legutoljára mikor eljöttem, megszegtem az ígéretem. És bár bizalmat kaptam, megbocsájtást, tisztában voltam vele, hogy a múlttól való félelme még ott van a szívében, mélyen. És neki van oka és joga félni, nem nekem. Itt most nekem kell erősnek lennem és mindkettőnk helyett bízni saját magamban.  Nem írtam, hogy ígérem, mert ez a szó valahol elveszítette a jelentőségét. Nem írtam, hogy ne aggódj, hogy ne félj, mert ezek szintúgy nem jelentettek semmit. Hála nekem.


Sietek vissza, hogy minél előbb betöltsem azt az űrt. <3
  
A vállamra akasztottam a táskám és kiérve a legközelebb álló taxiba ültem, hogy a találkozóhelyre vitessem magam. Semmi kedvem nem volt eljönni az értékelő megbeszélésre, de muszáj volt. És ahogy közeledtem úgy kúsztak be agyam tudatos részébe az eddig elfojtott EB-vel kapcsolatos rossz emlékek. A vereség, ami padlóra küldött, és amit az elveszett levél elfelejtetett velem most újra arra készült, hogy a mélyre küldjön. Kapaszkodót kerestem, ami segít, hogy ne süllyedjek az önmarcangolásba, amiben olyan jó voltam. Ezért idéztem fel, hogy mit mondott nekem Maya és igyekeztem ehhez tartani magam. Nem vagyok isten, hogy egymagam váltsam meg a világot és a foci csapatjáték, ha nyerünk nem egy ember miatt, ha veszítünk, szintén nem egy emberen múlik. 
Furcsa érzés volt újra köztük lenni. Visszatérni ahhoz az élethez ahol a nevem nem egy srácot takar, hanem egy focistát. Olyat, akit milliók „ismernek”, és akinek nincs magánélete. Minél nagyobb volt körülöttünk a tömeg és a felhajtás annál jobban hiányzott Maya és az a normális élet, amit képes volt biztosítani nekem, ahol nagyrészt tényleg csak egy srác voltam. Ahol nem vettek körbe kamerák, riporterek, rajongók.
Beleszoktam ebbe az életbe és elfogattam, hogy ezzel jár és bár semmi kedvem nem volt az egészhez tartotta bennem a lelket, hogy tudtam van a földön egy kis „sziget”, ahol béke van, nyugalom és szeretet. Ez a sziget pedig Maya volt nekem.

Végszóra érkeztem. Leültem a számomra kijelölt helyre.
- Nos ha már Her Özil is megtisztelt minket a jelenlétével, talán kezdhetjük is. – Kezdett bele mondandójában a szövetségi kapitány, aki több fejes mellett foglalt helyet. Levettem az addig takaró napszemüveget és megszokásból beletúrtam rövidre nyírt hajamba. Felöltve a szokásos érzelemmentes pókerarcot, figyeltem, ahogy számokkal és ábrákkal mutatják be az elmúlt időszak teljesítményét. 
- Tehát? – Hajolt hozzám közelebb alig fél perc múlva Sami.
- Mit tehát? 
- Mesélj már, hogy ment?
- Jól. – Feleltem egyszerűen. - Most pedig fogd be. – Tettem hozzá és bár tudtam, hogy legszívesebben tovább faggatna. Egyelőre megelégedett ennyivel. Legbelül mosolyogtam, mert a jól nem egészen volt pontos vagy megfelelő szó arra, ahogy és amik kettőnk közt történtek. A jó olyan hétköznapivá tette, sablonossá, de ami velünk történt az nem ilyen egyszerű. Én értettem és éreztem, de volt, amit nem tudtam volna szavakba önteni. Amit pedig igen azt mások nem értenék. Mert hol is van ott a logika, ahol a legjobb barátom bocsánatáért megyek és végül még magamnak is nehezen vallom be, hogy ennél jóval többet akarok. És „hűtlenségem”, önzőségem ellenére meg is kapom, de nem olyan formában, ahogy azt legtöbben gondolnák. Ezt pedig nem értenék…

Amint vége lett az értékelőnek Sami újra letámadott, Én pedig feladtam, hogy kitérjek a válaszadás elől.
- Együtt vagyunk. Oké? Most már leszállsz rólam? 
- Dehogy vagytok. – Mondta, de szavaiban nem volt semmiféle határozottság. – Vagy igen? – Bólintottam. - Ez nem tiszta. Nem értem.
- Neked nem is kell. Elég, ha mi értjük. 
Bár ezt nem érteni kellett, hanem érezni.
- Oké, de Én ezt akkor se értem. – Mondta és elgondolkozva nézte az óráját. Mintha az választ adna neki. – Tisztázzunk valamit. Békülni mentél, mert idióta voltál és évekig hanyagoltad a legjobb barátod. – Bólintottam egymondatos összefoglalására. – Most pedig azt mondod, hogy együtt vagytok. Együtt-együtt. – Megint bólintottam. 
- Ne akard megérteni. – Törtem meg a percekig elhúzódó némaságot, amiben szinte hallani lehetett a gondolati kattogását.
- Hm. Hát azt hiszem nem is tudom. Szerencsés egy idióta vagy az egyszer biztos, de közben meg egy egyetemes barom is. Gondoltál arra, hogyan lesz ezután? Most itt vagy. Pár hét múlva Spanyolországba. Az edzések, az utazások a meccsek. Nem lesz se időd se energiád erre a kapcsoltra.
Lehet, hogy nem gondoltam át rendesen, de nem is kellett. Tudtam mit akarok. Tudtam, hogy vele akarom folytatni. 
- Bla-bla-bla Sami. – Mondtam közönyösen. – Szerinted nem tudom, mivel jár az életem? És ne gyere nekem azzal, hogy nem lesz energiám vagy időm rá. Más is képes rá, akkor én miért ne lennék?
- Mert Te nem vagy mindenki. És ne felejtsd el, hogy azok a barátnők vagy ugyanannyit utazgatnak, ha nem többet, mint mi, vagy egy házban, de legalább is egy országban élnek a párjukkal. 
- Aha, szóval keresnem kellene egy üres fejű kirakat babát, aki többet van kifutón, mint az ágyamban? – Kérdeztem kicsit dühösen.
- Kösz. – Mondta gúnyosan, majd folytatta. - Mesut, Te is tudod, hogy nem erről van szó. Nyugodj meg oké? A barátod vagyok, és csak szeretnélek megóvni életed egyik kétes döntésétől. 
- Bocs. És köszönöm, hogy aggódsz, de engedd meg, hogy úgy éljem az életem, ahogy szeretném és had hozzam meg a saját döntéseimet, még ha azok rosszak is. Egyszer már hibáztam, többet nem fogok.
- Oké. – Adta meg magát. – De akkor mihez fogsz kezdeni? 
- Még nem tudom. Talán megkérem, hogy jöjjön velem Madridba. – Mondtam elgondolkodva.
- Hogy mi? De hisz még csak… Úgy értem… Még csak most jöttetek össze. 
Nevetni kezdtem.
- Maya jobban ismer engem, mint bárki. És én se öt perce ismerem őt. 
- És mi van azzal az idővel, amit külön töltöttetek? Azt hiszed annak nincs nyoma? Csak úgy fogod és kirángatod az életéből, amit nélküled felépített.
- Pont ez az, nincs miért ottmaradnia. 
- Gondolod?
- Tudom. – Feleltem. Egy darabig méricskélt aztán nagyot sóhajtott. 
- Rendben. Én azt hiszem mindent elmondtam. Csak vigyázz nehogy tévedj Mesut, mert annak nagyon rossz vége is lehet. Jut eszembe, anyád már tudja? – Kérdezte és ezzel sikerült eszembe juttatni még egy nehéz beszélgetést. Nem volt különösebben baja Mayával, de nem tudott annyira közel kerülni hozzá, mint apa vagy Én. Számára nem egészen volt elfogadható a barátságunk. Talán mindig attól félt, hogy azok a korai és túl mély érzelmek fájdalmat okoznak majd nekem és talán még most is attól féltett.

Az együttlétünk híre kisebb vitát váltott ki. Míg apa örült addig anya megmakacsolta magát és nem volt hajlandó beszélni a dolgokról. Valamint csak és kizárólag törökül volt hajlandó beszélni. Ilyet csak akkor tesz mikor nagyon haragszik. De tudtam, hogy haragja nem csak rám, de apámra ugyanúgy vonatkozik. Rossz volt nézni, ahogy az egyik szülőm örül, és alig várja, hogy újra találkozzon a lánnyal, akit szeretek. A másik pedig legszívesebben bezárna és eltiltana tőle, bár tudom, hogy ezt sosem mondaná. Viszont az áldását is csak nagy duzzogva adná. Miután meguntam anyám tüntetését és apám túlzott jókedvét felmentem a régi szobámba, hogy kicsit magam legyek és, hogy felhívjam Mayát.
Nem volt késő, de úgy tűnt álmából ébresztettem. Egyből elkapott a bűntudat és csak most tűnt fel mennyire keveset aludt az elmúlt néhány napban. 
- Szia. – Suttogta a telefonba. – Ne haragudj, vártam, hogy hívj, de aztán elaludtam.
- És még te kérsz bocsánatot? – Mosolyogtam. – Nekem kellene, amiért nem vettem észre mennyire keveset alszol. 
- Azt hiszem, bepótolom, míg nem vagy itt. Amúgy se nagyon tudok mit kezdeni magammal.
- Voltál orvosnál? 
- Ühüm. Taláán pont attól vagyok ilyen. Erős gyógyszereket kapok a nyavalyámra. – Mondta viccelődve.
- És mit mondott az orvos? 
- Hm… Ha betartom az utasításokat meg… megmaradok.
- Azt jól teszed. – Mosolyogtam. 
- És? Mi újság otthon? – Kérdezte gyorsan, és ettől el is felejtettem, hogy mit akartam még kérdezni.
- Apu puszil és köszöni, hogy megbocsájtottal a felelőtlen fiának. 
- Ó nem tesz semmit. – Nevetett, ami kisebb köhögő rohamba fulladt. - Bocs. Azt hiszem félrenyeltem.
- Biztos jól vagy? 
- Csak nem fulladok meg a saját nyálamtól.
- Remélem. 
- És anyukád? – Terelte el újra a szót magáról, sikeresen.
- Mi van vele? 
- Ő mit szólt? Ha jól emlékszem mikor kicsik voltunk mindig korán hazahívott.
- Hát, most sem tapsol. – Húztam el a szám.
 
- Sajnálom.
- És most mit? Ez nem a te hibád. Nincs oka rá, hogy bármiért is nehezteljen rád. Különösebb oka sincs ennek a zárkózottsága. Ő ilyen, és kész. Nem szívesen általánosítok. 
- Akkor ne tedd. Nem segítene.
- Igazad van. Szerintem sem. Ne haragudj. 
- Felejtés. Szóval, mikor jössz?
- Pár nap. Még nem tudom pontosan. Meglepetés leszek. 
- Az az igazság Mes, hogy a legutóbbi meglepetésed akkora volt, hogy még most is bontogatom. Úgyhogy akár el is mondhatnád.
Ahogy ezt mondta, félig vicces volt félig durcás és abban a pillanatban sok mindent megadtam volna, egy csókjáért, hogy magam mellett tudhassam, hogy érezzem testének melegét, érintését. Mintha csak tudta volna, mire gondolok nagyot sóhajtott. 
- Hiányzol Mes. – És bár azt akartam, hogy ez az érzés az újratalálkozással elmúljon mégis jó volt hallani.
- Te is nekem. Fogalmad sincs mennyire. 
És bár tudtam, hogy van, hisz mindketten ugyanazt éreztük, de nem szólt.
Hallgattam a légzését, ami lassult és pillanatokkal később egyenletessé vált. Elaludt és én csak arra vágytam, hogy lássam békés arcát, és hogy lélegzetét a bőrömön érezzem. 
Egyszerűen elképzelni nem tudtam, hogy voltam képes évekig nélküle élni és talán még elképzelhetetlen, hogy most mennyire nem bírom. Talán a félelem, hogy újra elveszíthetem. Talán az, hogy tőle távol még mindig olyan hihetetlen. Ennek tudatában pedig az nem volt kérdés, hogy mit szeretnék. Inkább az, hogy Ő szeretné-e.

2013. január 7., hétfő

8. fejezet



Szijasztok!

Boldog 2013-at. Rövid leszek! :) Ne haragudjatok, hogy ekkora csúszással hoztam, de valahol eltévedhetett a levelem, amiben több időt kértem a Jézuskától ugyanis nem kaptam. Vagy csak simán rossz voltam, de mindegy is a lényeg, hogy elkészültem!

Jó olvasást hozzá.

„A szerelem nem kérdezhet sokat, mert abban a pillanatban, amint elkezdünk gondolkodni, elkezdünk félni is. Megmagyarázhatatlan félelem ez, nem is érdemes megpróbálni szavakba önteni. Talán attól félünk, hogy a másik megvet, hogy visszautasít, hogy megtörik a varázs. Lehet, nevetségesen hangzik, de így van. Ezért jobb, ha a szerelem nem kérdez, hanem cselekszik.”

Maya szemszöge:

Mikor felébredtem Mes még aludt. Békés volt és úgy ölelt magához, mint akit soha nem akar elengedni. Nekem pedig nagyon úgy tűnt, hogy azt akarom, ez így is legyen. Jobban éreztem magam attól, hogy elmondtam neki milyen kapcsolatom is volt vagy van Davival, még én se tudtam hányadán állunk, mindenesetre a tegnap este nem tett pontot a dolog végére. Tudtam, hogy nekem kell, de nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá.
Azzal, hogy Mesut betoppant, a feje tetejére állította az általam normálisnak hitt világomat. Mindenem megvolt ahhoz, hogy éljek, igaz nem olyan formában, ahogy kellett volna, de megvolt és nem vágytam másra. Eddig. Megvoltam szerelem nélkül, megvoltam különösebb mély érzések nélkül. Amit adtak elvettem, de nem kellett több. Nem is kértem, mert nem volt rá szükségem, vagy, mert nem tudtam, hogy szükségem van rá. Most pedig úgy érzem, ha nem kaphatok többet belőle, akkor nincs is értelme semminek, de ugyanakkor félek is, hogy nem lenne több mint egy pillanat. A kérdés csak az volt, hogy megelégszek-e azzal a pillanattal abban a percben és képes leszek-e hinni a folytatásban. A válasz pedig már tegnap este tudtam. Bárhogy is lesz meg kell próbálnom és érte talán képes leszek végigjárni azt az utat is, ami még előttem áll és nem idő előtt feladni mindent. Attól is féltem, hogy képtelen leszek elviselni azt a rengeteg fájdalmat és megpróbáltatást, ami még rám vár. Hittem benne, hogy vele sikerülhet anélkül, hogy tudná, mit tesz értem. Olyan volt Ő nekem, mint a fájdalomcsillapító, az ölelése pedig menedék. Amennyire felkavart a megjelenése most annyira nyugodt vagyok mellette. 
Ittléte nem csak engem zavart össze hanem Davit is és a vele való kapcsolatomat. Nem akartam elveszíteni, de mindketten tudtuk, hogy ami köztünk volt az nem lehetett több, de ugyanolyan sem. Nem ha Mesutot akartam. A lehető legóvatosabban bújtam ki a karjaiból nehogy felébresszem. Úgy akartam elé állni, hogy ne legyenek kétségei afelől, hogy elvarratlan szálak maradnak mögöttem és úgy kezdjek tiszta lappal, hogy nem kell attól tartani se neki se nekem, hogy Davi többet akar. Szükségem volt a barátságára, de csak is arra és tudni akartam, hogy képes-e azt tisztán adni.
Ahogy felálltam az ágyról visszanéztem rá és a szívem fájdalmasan dobbant. Minden egyes porcikám érte kiáltott és a szívem szerint visszabújtam volna mellé, de tartoztam annyival mindhármunknak, hogy helyre teszem az érzéseimet és úgy lépek tovább.
Nem nagyon törődtem azzal mit veszek fel. Kint iszonyú hőség volt. Egy farmer sort és egy világoskék trikó akadt a kezembe. Belebújtam a tornacipőmbe és a hajamat felfogtam, hogy ne melegítse a nyakam.
Tudtam, hogy Davi nem józanon ért haza, amitől tartottam egy kicsit az az volt, hogy nem is tisztán. Előszedtem a pótkulcsot és beengedtem magam. Körülnéztem lenn, és őszintén elcsodálkoztam azon, hogy nem a nappaliban ájult be a kanapén, ahogy szokott. Reméltem, hogy annyira talán még sincs kiütve. Nem kopogtam a hálószoba ajtaján csak benyitottam, az ágy is üres volt, de nem érintetlen. 
- Maya. – Hallottam meg magam mögött a hangját, szinte csak suttogás. Megfordultam és mindössze egy törölköző volt rajta.
- Nagyon szarul nézel ki. – Húztam el a szám.
- Ez kedves. Miért jöttél? – Kérdezte és a pillanatok töredéke alatt változott meg a hangulata.
- Beszélni.
- Miről? Azt hittem tegnap épp eléggé az értésemre adtad, hogy kopjak le.
- Miért csináltad? – Kérdeztem és újra felelevenítettem azt a pillanatot mikor belecsókolt a nyakamba és megborzongtam az emléktől. Valahogy már nem jó értelembe. Az érintése már egész mást jelentett. Nem tetszett az a néma birtoklási vágy, amit éreztem hisz nem voltam az övé. Soha nem voltam igazán az övé.
- Nem tudom.
- De pontosan tudod és szeretném, ha elmondanád.
- Akkor másképp fogalmazok. Nem akarod tudni.
- De igen.
- Hidd el, nem akarod. – Mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Hagyjuk ezt jó? Felejtsd el, ígérem többet nem fog előfordulni. – Nagyot sóhajtottam és becsuktam a szemem. Talán hagynom kéne, de ezzel nem zárok le semmit.
- Davi… - A neve könyörgés volt a számból.
- Nem Maya. – Rázta meg a fejét. – A barátod maradok, tudom, hogy szükséged van rám, és számíthatsz rám bármikor. Hívsz, és én itt leszek, megígérem. Oké? – Kérdezte és bár mosolygott ez a mosoly nem érte el a szemét. Az valami egész másról árulkodott.
- Hívlak? – Húztam össze a szemöldököm és egy nagyon rossz érzés kerített hatalmában. Mintha valaki el akarna tüntetni a világomból egy darabot.
- Elmegyek.
- Nem. – Kezdte el tiltakozni.
- Nem miattad. – Lépett hozzám közelebb. – Apám eddig adott haladékot.
- Eddig? – Suttogtam. – Mióta tudod?
- Egy ideje. Nem tudtam, hogy mondhatnám el anélkül, hogy… Tudom mennyit jelent neked és… Megígértem, hogy sosem bántanálak, de ezt nem tudom betartani. Nem akartam elmenni, de ha maradok, akkor is csak bántani foglak. Ahogy tegnap, és ahogy előtte is. Egészen addig míg Mesut Özil be nem toppant a képbe nem tudtam mit akarok. Most viszont már késő. Itt voltál és én mindebből csak a kényelmet fogtam meg. Pedig többet is kaphattam volna, mert adtál volna, de rájöttem, hogy egyáltalán nem érdemellek meg.
- Davi… - Kezdtem, de elhallgattatott és nem igazán tudtam, hogy mit is akarok mondani. Kapkodva szedtem a levegőt és kétségbeesve kutattam valami után, amivel itt tarthatom. Szükségem volt arra, hogy itt legyen. – Nem akarom, hogy elmenj. Maradj. Kérlek. Én megteszek, - nyeltem nagyot, - bármit. Csak maradj. – Suttogtam. Fogalmam se volt mit tennék érte, de már mikor kimondtam ezeket a szavakat tudtam, hogy valakit vagy így vagy úgy, de egy kicsit elveszítek. Ők előbb tudták ezt, mint én. Jóval előbb. Választanom kellett, ami nem volt könnyű. Főleg nem így. Mindkettőjüket szerettem. Túlságosan is ahhoz, hogy csak úgy önmagamtól lemondjak bármelyikről is. Elmosolyodott.
- Sosem tudnál úgy rám nézni, ahogy Ő rá, de hízelgő. És ha nem te lennél ki is használnám, de te fontosabb vagy. Én, nem tehetlek boldoggá. Tudod jól, hogy képtelen vagyok rá.
- Ne mond ezt.
- Nem mondhatom azt, amit hallani akarsz és te is tudod, hogy ez az igazság. – Igaza volt tudtam, ahogy azt is, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam, hogy egy életnyi csalódást eltöröljek. És tudtam azt is mit tesz. Megkönnyíti a döntésemet nekem pedig meg kellett könnyítenem a búcsúzást, mert ez már az volt. – Szeret téged. Pont úgy, ahogy te szereted Őt. Ne is tagadd Maya. Láttalak tegnap este. Sosem láttalak még annyira nyitottnak. Ha levetkőzöl meztelenre, az sem lett volna annyira intim. – Könnyeimen át nevettem el magam és közben zavarban is voltam. – Ez az kislány. Egyébként tudja már, hogy érzel? Hiba lenne újra eltitkolni.
- Honnan?
- Ismerlek, jobban, mint bárki más. – Mondta és ezzel nem vitatkozhattam.
- Akkor még gyerek voltam. Egy kislány, aki nem volt tisztában az érzéseivel. Azt se tudtam mi történik velem.
- Most már tudod és őszintén szólva nem is értem mit keresel még itt. Emeld fel a formás kis segged és menj vissza hozzá.
- De…
- Nincs, de. Én még maradok pár napot talán hetet. Még találkozhatunk. Feltéve, ha a pasid engedi.
- Nem a pasim. – Suttogtam.
- Ó, dehogy nem. Csak te még nem tudsz róla. – Vigyorgott és ez végre őszinte volt. – Itt az ideje, hogy egy normális kapcsolatba kezdj. - Gondolkodás nélkül öleltem át a derekánál jó szorosan és fejemet a mellkasához szorítottam.
- Ó, Davi.
- Minden rendben lesz. Én megmaradok neked. Most pedig menj. – Eltolt magától. – És ne félj attól, amit érzel. – Eresztett utamra. Láttam, hogy fájt neki, de ugyanakkor őszintén kívánta, amit kívánt. Kimondta minden tudatos és tudatalatti gondolatomat, a félelmeimet az érzéseimet. Olyat is, amit én még nem mertem bevallani magamnak.
Talán két óra is eltelt azóta, hogy egyedül hagytam. Biztosra vettem, hogy már ébren van, de még nem tudtam hazamenni. És komoly kihívás volt a szívem akaratának ellenszegülni és nem hazarohanni hozzá. Nehéz volt hinni és Én nem akartam csalódni. Annyira akartam védeni magam ettől a rossz és fájdalmas érzéstől, és most lehet, hogy egyenesen belesétálok. Kételkedtem magamban. Féltem, hogy nem leszek elég erős, és nem akartam Mesnek fájdalmat okozni. Nem győzködhettem magam arról, hogy amit iránta érzek, az nem létezik, hogy csak valami buta kényszer nehogy elveszítsem újra. Igenis szerettem Őt és többet akartam belőle. Jóval többet. Többet, mint legutóbb. Féltem attól is, hogy valamit félreértettem, és hogy Ő teljesen máshogy érez. Kitártam magam előtte és elég közel engedtem ahhoz, hogy újra megbántson. Vállaltam ennek a kockázatát, mert a szívem mélyén nem hittem, hogy újra megtenné. Tudatosan biztosan nem. Azzal nyugtattam magam, hogy egyszer már túléltem. Nem túl pozitív hozzáállás, de igaz volt. Aztán a levélre gondoltam, ami már hetek óta, ott hevert az íróasztalom legalsó fiókjában füzetek és jegyzetek alatt. A levélre, ami egyszerre megoldás halálra és életre. Amiről eddig nem voltam hajlandó tudomást venni és a folytatástól függ, hogy ezután is így lesz-e. Mély levegőt vettem és felnéztem a ragyogó tiszta kék égre. Forró levegő simogatta arcomat. Túl szép volt ez a nap, hogy rosszul érjen véget. Felálltam a móló széléről és hazaindultam. Nem gondolkodtam tovább. Nem terveztem el mit mondok csak reméltem, hogy úgy léphetek az estébe, hogy amit érzek viszonzásra lel. Eszembe jutott az, ahogy ölelt, hogy érintésemre megváltozott a szívverése. A tegnap este. Amikor valóban kinyíltam neki. Amire nem lettem volna képes, ha kételkednék benne… 
Megtorpantam mikor megláttam a lépcsőn ücsörögni és ő is ledermedt mikor meglátott. Várt rám és több méter távolságból igyekezett valamit leolvasni az arcomról, de túlságosan is féltem ahhoz, hogy bármit eláruljak. Leültem mellé. 
- Szia. – Köszöntem halkan. 
- Szia. – Köszönt ő is és ugyanolyan csendesen. - Visszajöttél. – Tette hozzá.
- Vártál? – Kérdeztem mire bólintott.
- Nem voltam benne biztos, hogy így jössz vissza.
- Hát itt vagyok és szeretnék elmondani valamit. – A cipőm orrát bámultam és a cipőfűzőmmel szórakoztam. – Nagyot sóhajtott.
- Hallgatlak.
- Nem tudom van-e értelme ennek az egésznek. Fogalmad sincs róla, mennyire félek most és mennyire izgatott vagyok. Különös. Olyan ellentmondásos érzéseket váltasz ki belőlem, amikkel nem igen tudok mit kezdeni. Nekem ez annyira, új. Nem kellett még szembefordulnom a saját érzéseimmel. Védtem magam a világtól és ez az ösztön még most is nagyon erős. Mindennek ellenére téged mégis beengedtelek. És csak azért, mert be is akartalak, hisz sose akartam, hogy ne legyél az életem része. Most pedig azt szeretném, ha sokkal több lennél, mert én is sokkal többet érzek. Olyat, amit még eddig nem igazán. Gyerekként valahogy ez az érzés más, de nagyon hasonló, a különbség, hogy most már nem csak a szívem a testem is válaszol, neked. Fura érzés mikor minden porcikám bizsereg, és édes fájdalommal akar téged, de jó és ennek nem akarok ellenállni. – Suttogtam, de még mindig nem néztem rá. Nem mertem. Remegtem. Aztán az állam alá nyúlt és megemelte a fejem. Gyengéden kényszerített, hogy ránézzek.
- Mikor idejöttem nem számoltam azzal az idővel, ami bizony eltelt. Nem gondoltam bele mi vár itt rám vagy inkább ki. Rendbe akartam hozni a kapcsolatunkat, és bár ez most is célom már nem azt akarom, amit eddig. Összezavarodtam. Egészen tegnapig győzködtem magam, hogy nem lenne helyes többet éreznem, de rádöbbentem, hogy nem akarok mást csak téged, de belőled mindent. – Döbbenten vadul dübörgő szívvel néztem rá és nem hittem el, hogy ez ennyire egyszerű lenne. És nem is volt. Ugyanis fogalmam se volt arról hogyan tovább. Hihetetlenül zavarban voltam és kezeimmel babráltam, nem kímélve ujjaimat.
- Hé. – Tette enyémre a kezét és az Én kék szemembe fúrta az Ő barna szemét. Nem igazán tudtam, hogy is kell ezt csinálni. Eddig minden érintés és csók csak a szexért volt. És most ez valami egészen más. Valami új és valami sokkal jobb. Szeméről tekintetem az ajkára tévedt. És mindennél jobban vágytam arra, hogy megcsókolhassam. Hogy érezzem. És valószínűleg Ő ugyanezt akarta, mert hihetetlenül lassan közeledett felém és lágy csókot lehelt az ajkamra elsöpörve vele minden kétséget. Újra és újra megtette, mígnem mohón kaptam utána és éreztem, ahogy belemosolyog a csókunkba. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, mert bár nem kételkedtem és úgy éreztem hazaértem a szorongás nem múlt el. Egy ideje túl nagy szerepet kapott az életemben.
- Ugye tudod, hogy direkt sosem bántanálak. – Suttogtam. Boldognak éreztem magam egésznek, de a szívem fájdalmasan szorult össze, ha a jövőre gondoltam, amit nem láthattam tisztán. Kérdőn nézett rám. Nem értette miért mondom ezt, de végül bólintott.
- Tudom. Persze, hogy tudom. – Magához ölelt és én úgy kapaszkodtam belé mintha az életem múlott volna rajta. És talán az is.
A kapcsolatunk nem lett egyik pillanatról a másikra más. Nem azon múlott, hogy mit csináltunk vagy miről beszélgettünk, hanem az, amit egymás iránt éreztünk. És, hogy ezeket az érzéseket megosztottuk egymással. Külső szemlélőknek semmi nem tűnt fel. Pontosabban a szüleimnek, akik elég jól, vagyis inkább túl jól ismertek minket. Ezért is volt vicces, hogy szinte koppant anyu álla, mikor napokkal később Mesut ölébe talált a kanapén egy csók kellős közepén. Zavaromban csak a nyakába fúrtam az arcom mintha ott se lennék, ő pedig még szorosabban ölelte a derekam.
- Bo-bocs gyerekek. Ne haragudjatok. Nem tudtam, hogy… Tulajdonképpen ti mit is csináltok? – Kérdezte és nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek ebben az elég kínos, anyám félig meddig rajtakapott helyzetben.
- Maya épp nyelvleckét ad. Most jöttem rá mennyire szép nyelv is a magyar. – Mondta nevetve, és szavaiból áradt a szeretet.
- Hé. – Böktem meg. – Csak óvatosan.
- Au. Nyugi, csak a magántanáromra bukok. – Vigyorgott rám.
- Na, jó, azt hiszem, ezt nekem nem kell hallgatnom, se látnom. – Mosolygott anyu. – Örülök, hogy minden rendben veletek és, hogy egymásra találtatok. – Már tett néhány lépést mikor visszalépett. – Jut eszembe Maya, Antal doktor úr keresett. - Éreztem, hogy a levegő bennem reked, a torkom kiszáradt és minden pillanat vészesen hosszúnak tűnt, míg vártam, hogy mondjon még valamit, de csak sarkon fordult és elment. Éreztem, ahogy az izmaim elernyednek, és szinte beleolvadok Mesut ölelésébe.
- Ki az az Antal doktor úr?
- Csak a háziorvosom. – Legyintettem és fel akartam állni, hogy megússzam a további magyarázkodást viszont a lábaim annyira remegtek, hogy vissza is estem. Szédültem és igyekeztem nem tudomást venni a tényről, hogy egyre gyengébb vagyok.
- Nem lehet, hogy okkal keres? Nagyon sápadt vagy. – Simított végig arcomon.
- Mindig az vagyok. Ő pedig mindig el akar küldeni vérvételre, de soha nem találnak semmit. – Hadartam a féligazságot. Így volt ez évekig, vagyis úgy két hónappal ezelőttiig. Nem értettem az orvosi szakszavakat mikor elolvastam a levelet, amit a kórház küldött a leleteimmel, épphogy csak a kötőszavakat értettem, de elég volt látni azt a rengeteg csillagot a laboreredményeim mellett. Azt újabb vizsgálatok követték komolyabbak és fájdalmasabbak, amit egyszerűen nem bírtam és nem is akartam elviselni. Azt mondták csak akkor értesítenek, ha találnak valamit és Én el akartam felejteni, hogy az a levél ott lapul a fiókomba. Az orvosom szinte könyörgött a telefonba, hogy menjek további vizsgálatokra és egyfolytában azt szajkózta, hogy a betegségem gyógyítható, hogy hosszadalmas folyamat és cseppet sem kellemes. Nem is fájdalommentes, de én vagyok annyira erős és lehetek elég kitartó ahhoz, hogy sikerüljön. De én túlságosan féltem és kevésbé voltam optimista, mint Ő. Valójában struccpolitikát folytattam, nem voltam hajlandó tudomást venni arról, hogy beteg vagyok. Nem akartam elhinni, hogy ez pont velem történik. Ki akartam zárni magamból az egészet és elfelejteni, és félig meddig sikerült is, de a szervezetem ezt másképp gondolta. Segítség nélkül képtelen küzdeni a betegséggel és ezt most már kezdtem felfogni. Fájdalmasan rándult össze a belsőm minden egyes alkalommal, ha kicsit is távlatokba gondolkodtunk. El kellet volna mondanom, de képtelen voltam rá. Nem akartam, hogy bárki aggódjon miattam, hogy bárkit is összetörjön az, ami velem történik. Talán ezért is éreztem egy kis megkönnyebbülést, mikor elmondta, hogy el kell mennie pár napra talán egy hétre is. Amellett, hogy nem igazán akartam őt elengedni jobb volt, hogy mégis megy. Aggódott értem és Ő se szívesen hagyott itt, amit meg is értettem hisz egészséges ember nem produkál influenzához hasonló tüneteket a nyár kellős közepén. De pont erre a pár napra volt szükségem ahhoz, hogy elmehessek orvoshoz és akarjak meggyógyulni, hogy elinduljak azon a hosszú úton, aminek megtételére Ő ad nekem elég erőt.