9. fejezet

Sziasztok!

Rendesen megcsúsztam a folytatással, de sajnos egy nap még mindig 24 órából áll, ami nekem még mindig nagyon kevés! :) De most itt a folytatás és jó olvasást kívánok hozzá.

Puszi,

Vii

„Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket - a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot.”

Hioszi Tatiosz

Mesut szemszöge:

A reptérre vezető úton, amit egyedül tettem meg, volt időm gondolkodni az elmúlt pár napon. Maya mellett nehéz volt összeszednem a gondolataimat. Nehéz volt normálisan gondolkodni. Bár nem bántam, ahogy semmit a történtekből. Régen érzett teljességet és boldogságot éreztem, olyasmit, amitől az embernek mindig mosolyogni támad kedve. Amitől idiótának látszik a környezete számára, ahogyan én most. De a legkevésbé sem érdekelt. Valójában sosem számított ki mit mond. Miért most lenne bármilyen jelentősége? 

Maya mindig is fontos szerepet töltött be az életemben és örültem, hogy engedte, hogy visszakapjam. Igaz, hogy az első lépést nekem kellett megtennem. Kellett? Meg akartam tenni. Minden más rajta múlott és egy szavam se lehetne, ha a dolgok nem így alakulnak.

Ahogy távolodtam tőle úgy lettek az érzéseim egyre kuszábbak. Nem volt kérdés szeretem-e. Szerettem, sosem szerettem jobban vagy kevésbé. Mindig nagyon szerettem Őt, de most minden egészen más. Amit érzek megváltoztatott engem, Őt, és újraértelmezte a kapcsolatunkat. Még most is a barátomnak tartom, de ennél már jóval többet jelent. És talán sosem jelentett kevesebbet, csak nem voltam, nem voltunk elég érettek ahhoz, hogy értsem mit is jelent nekem, vagy mit jelentünk egymásnak. Ha nem így lett volna, akkor nem így alakulnak a dolgok. Ebben valahol biztos voltam.

Nem tudom mit vártam, de úgy érzem többet kaptam, mint amit valójában megérdemlek. Megbocsájtott és esélyt adott egy másfajta újrakezdésnek. Bízott bennem. Jobban, mint én saját magamban. De Ő mindig is bízott bennem. A támogatása nélkül talán most sehol se lennék. Ő akkor se adta fel, mikor Én úgy gondoltam, hogy nem bírom tovább. A leglehetetlenebb helyzetben volt képes erőt adni és továbbsegíteni az úton, ami egészen a Real Madridig vezetett. Ő mindig tudta, hogy egy szép napon majd a legjobbak között játszhatok. 

Nagyon sok minden eszembe jutott, abból, amit régen mondott, és amit én nem hittem el. Kettőnk közül Maya volt az optimista az álmodozó én pedig az örök pesszimista a földhözragadt. Így voltunk képesek kiegészíteni egymást. Ő kicsit felhúzott magához, hogy merjek nagyot álmodni én pedig próbáltam őt ezen a földön tartani és védeni a csalódástól. Ironikus ez, hisz végül én okoztam neki a legnagyobbat.

Az egyre növekvő távolság és a hiánya, előhozta a negatív gondolataimat. Ami kettőnk közt volt, annak csak vele volt értelme. Nélküle valótlannak tűnt. Egy álom, ami csak a karjaiba volt békés. Így messze tőle inkább tűnt rémálomnak. Benne bíztam. Magamba viszont már kevésbé. Tudtam, hogy vissza akarok menni hozzá, mégis tartottam attól, hogy egy újabb kimondatlan ígéret veszik a semmibe. Talán miattam, talán valami más miatt. De tartottam attól is, hogy az elmúlt pár nap valóban csak egy álom és igazából Ő nem vár rám és az egész meg se történt. Nem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól, mert nem voltam benne biztos, hogy mindezt megérdemlem. Nem voltam benne biztos, hogy ha Ő meg is bocsájtott én valaha képes leszek elfelejteni, hogy az önzőségemmel fájdalmat okoztam neki. Nem így kellett volna történnie. Együtt kellett volna folytatnunk, ahogy megálmodtuk. Segítenünk kellett volna egymást. És míg az Én életem úgy alakult, ahogy, az övé más irányt vett…

- Uram? Uram? – Pislogva nyitottam ki a szemem a szólongatásra és rázogatásra. – Elnézést, de hamarosan leszállunk, kérem, kapcsolja be az övét. – Némán bólintottam és engedelmeskedtem a kérésnek. Nem egészen voltam tisztába azzal, hol is vagyok. Kinéztem az ablakon, de mivel a levegőben voltunk okosabb nem lettem. A fejem hasogatott. Összeszorítottam a szemem és próbáltam nem gondolni a fejfájásra.

Igyekeztem összeszedni magam és képek ugrottak be. Arról, hogy vezetek, és egyedül vagyok. Arról, hogy elköszönök Mayától. Arról, hogy mik történtek kettőnk között. Emlékeztem, hogy nem akartam elaludni vagy felébredni? Zavartan néztem körül, de nem volt sehol. És fogalmam se volt arról, hol ér véget az álom és hol kezdődik a valóság. 

Elővettem a telefonom, amit azonnal el is rakattak velem. Idegesen és zakatoló szívvel vártam a landolást.

Az első voltam, aki leszállt a gépről. Alig, hogy leértem már kapcsoltam is be a telefonom. Szinte azonnal üzenetet jelzett. 

 

Mondtam, hogy indulj el előbb, mert elkésel. :) Szerencsés utat. <3

  

Megkönnyebbülve nevettem fel és ráztam meg a fejem, ahogy eszembe jutott a futtában írt üzenet neki. Nem kérdés, hogy elment az eszem. 

Fel kell hagynom ezzel az önsanyargatással. Tisztában voltam vele, hogy, ami elmúlt azon már nem tudok változtatni, viszont a jövőt alakíthatom olyanná, amilyet mindketten szeretnénk. Egy olyan jövőt, amilyet a múltban megálmodtuk. 

Írni akartam neki, de alig, hogy belekezdtem csörögni kezdett a telefonom. És bár tudtam, hogy nem Maya mégis ő volt az első gondolatom. Még mielőtt az agyam felfogta volna, hogy mit olvas. Khedira neve virított a kijelzőn. A hanghordozásából ítélve pedig nem ez az első hívása.

- Na végre. – Szólt bele köszönés helyett. – Téged elérni önálló foglalkozás. 

- Mit akarsz? – Kérdeztem miközben a csomagomra vártam még jó néhány utassal együtt.

- Mit? Mit? Hol vagy? 

- A reptéren.

- Melyiken? 

- Szerinted melyiken?

- Löw élve megnyúz, ha nem érsz ide, úgy nagyjából egy órán belül. 

- Ott leszek.

- Szuper. – Mondta jóval nyugodtabban. – És mi a helyzet a kiscsajjal? Kidobott? 

- Látod Sami, ez aztán igazán nem tartozik rád.

- Kidobott, tudtam, hogy kidob. 

- Viszlát, Sami.

- Ne vá… - Kezdte, de letettem a telefont. Nem pont azért, mert nem érdekelt a süketelése, bár valóban nem érdekelt, hanem azért mert a telefon bejövő üzenetet jelzett és éreztem, hogy most a gondolatom, hogy Maya az, célba talál. 

 

Olyan sokáig voltam nélküled, de sose szoktam meg igazán a hiányodat.

Viszont, most hogy itt voltál, napok alatt a mindenem lettél. Nem tudok

mit kezdeni az érzéssel, hogy nem vagy itt. Üres vagyok, ha nem vagy

velem. Mindig az voltam, de csak most érzem igazán mennyire.

  

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, egyikünknek sem. Tudtam, hogy neki talán még nehezebb lesz, hisz én hagytam el Őt, nem Ő engem. Ő várt rám, nem pedig fordítva. Legutoljára mikor eljöttem, megszegtem az ígéretem. És bár bizalmat kaptam, megbocsájtást, tisztában voltam vele, hogy a múlttól való félelme még ott van a szívében, mélyen. És neki van oka és joga félni, nem nekem. Itt most nekem kell erősnek lennem és mindkettőnk helyett bízni saját magamban.  Nem írtam, hogy ígérem, mert ez a szó valahol elveszítette a jelentőségét. Nem írtam, hogy ne aggódj, hogy ne félj, mert ezek szintúgy nem jelentettek semmit. Hála nekem.

Sietek vissza, hogy minél előbb betöltsem azt az űrt. <3

  

A vállamra akasztottam a táskám és kiérve a legközelebb álló taxiba ültem, hogy a találkozóhelyre vitessem magam. Semmi kedvem nem volt eljönni az értékelő megbeszélésre, de muszáj volt. És ahogy közeledtem úgy kúsztak be agyam tudatos részébe az eddig elfojtott EB-vel kapcsolatos rossz emlékek. A vereség, ami padlóra küldött, és amit az elveszett levél elfelejtetett velem most újra arra készült, hogy a mélyre küldjön. Kapaszkodót kerestem, ami segít, hogy ne süllyedjek az önmarcangolásba, amiben olyan jó voltam. Ezért idéztem fel, hogy mit mondott nekem Maya és igyekeztem ehhez tartani magam. Nem vagyok isten, hogy egymagam váltsam meg a világot és a foci csapatjáték, ha nyerünk nem egy ember miatt, ha veszítünk, szintén nem egy emberen múlik. 

Furcsa érzés volt újra köztük lenni. Visszatérni ahhoz az élethez ahol a nevem nem egy srácot takar, hanem egy focistát. Olyat, akit milliók „ismernek”, és akinek nincs magánélete. Minél nagyobb volt körülöttünk a tömeg és a felhajtás annál jobban hiányzott Maya és az a normális élet, amit képes volt biztosítani nekem, ahol nagyrészt tényleg csak egy srác voltam. Ahol nem vettek körbe kamerák, riporterek, rajongók.

Beleszoktam ebbe az életbe és elfogattam, hogy ezzel jár és bár semmi kedvem nem volt az egészhez tartotta bennem a lelket, hogy tudtam van a földön egy kis „sziget”, ahol béke van, nyugalom és szeretet. Ez a sziget pedig Maya volt nekem.

Végszóra érkeztem. Leültem a számomra kijelölt helyre.

- Nos ha már Her Özil is megtisztelt minket a jelenlétével, talán kezdhetjük is. – Kezdett bele mondandójában a szövetségi kapitány, aki több fejes mellett foglalt helyet. Levettem az addig takaró napszemüveget és megszokásból beletúrtam rövidre nyírt hajamba. Felöltve a szokásos érzelemmentes pókerarcot, figyeltem, ahogy számokkal és ábrákkal mutatják be az elmúlt időszak teljesítményét. 

- Tehát? – Hajolt hozzám közelebb alig fél perc múlva Sami.

- Mit tehát? 

- Mesélj már, hogy ment?

- Jól. – Feleltem egyszerűen. - Most pedig fogd be. – Tettem hozzá és bár tudtam, hogy legszívesebben tovább faggatna. Egyelőre megelégedett ennyivel. Legbelül mosolyogtam, mert a jól nem egészen volt pontos vagy megfelelő szó arra, ahogy és amik kettőnk közt történtek. A jó olyan hétköznapivá tette, sablonossá, de ami velünk történt az nem ilyen egyszerű. Én értettem és éreztem, de volt, amit nem tudtam volna szavakba önteni. Amit pedig igen azt mások nem értenék. Mert hol is van ott a logika, ahol a legjobb barátom bocsánatáért megyek és végül még magamnak is nehezen vallom be, hogy ennél jóval többet akarok. És „hűtlenségem”, önzőségem ellenére meg is kapom, de nem olyan formában, ahogy azt legtöbben gondolnák. Ezt pedig nem értenék…

Amint vége lett az értékelőnek Sami újra letámadott, Én pedig feladtam, hogy kitérjek a válaszadás elől.

- Együtt vagyunk. Oké? Most már leszállsz rólam? 

- Dehogy vagytok. – Mondta, de szavaiban nem volt semmiféle határozottság. – Vagy igen? – Bólintottam. - Ez nem tiszta. Nem értem.

- Neked nem is kell. Elég, ha mi értjük. 

Bár ezt nem érteni kellett, hanem érezni.

- Oké, de Én ezt akkor se értem. – Mondta és elgondolkozva nézte az óráját. Mintha az választ adna neki. – Tisztázzunk valamit. Békülni mentél, mert idióta voltál és évekig hanyagoltad a legjobb barátod. – Bólintottam egymondatos összefoglalására. – Most pedig azt mondod, hogy együtt vagytok. Együtt-együtt. – Megint bólintottam. 

- Ne akard megérteni. – Törtem meg a percekig elhúzódó némaságot, amiben szinte hallani lehetett a gondolati kattogását.

- Hm. Hát azt hiszem nem is tudom. Szerencsés egy idióta vagy az egyszer biztos, de közben meg egy egyetemes barom is. Gondoltál arra, hogyan lesz ezután? Most itt vagy. Pár hét múlva Spanyolországba. Az edzések, az utazások a meccsek. Nem lesz se időd se energiád erre a kapcsoltra.

Lehet, hogy nem gondoltam át rendesen, de nem is kellett. Tudtam mit akarok. Tudtam, hogy vele akarom folytatni. 

- Bla-bla-bla Sami. – Mondtam közönyösen. – Szerinted nem tudom, mivel jár az életem? És ne gyere nekem azzal, hogy nem lesz energiám vagy időm rá. Más is képes rá, akkor én miért ne lennék?

- Mert Te nem vagy mindenki. És ne felejtsd el, hogy azok a barátnők vagy ugyanannyit utazgatnak, ha nem többet, mint mi, vagy egy házban, de legalább is egy országban élnek a párjukkal. 

- Aha, szóval keresnem kellene egy üres fejű kirakat babát, aki többet van kifutón, mint az ágyamban? – Kérdeztem kicsit dühösen.

- Kösz. – Mondta gúnyosan, majd folytatta. - Mesut, Te is tudod, hogy nem erről van szó. Nyugodj meg oké? A barátod vagyok, és csak szeretnélek megóvni életed egyik kétes döntésétől. 

- Bocs. És köszönöm, hogy aggódsz, de engedd meg, hogy úgy éljem az életem, ahogy szeretném és had hozzam meg a saját döntéseimet, még ha azok rosszak is. Egyszer már hibáztam, többet nem fogok.

- Oké. – Adta meg magát. – De akkor mihez fogsz kezdeni? 

- Még nem tudom. Talán megkérem, hogy jöjjön velem Madridba. – Mondtam elgondolkodva.

- Hogy mi? De hisz még csak… Úgy értem… Még csak most jöttetek össze. 

Nevetni kezdtem.

- Maya jobban ismer engem, mint bárki. És én se öt perce ismerem őt. 

- És mi van azzal az idővel, amit külön töltöttetek? Azt hiszed annak nincs nyoma? Csak úgy fogod és kirángatod az életéből, amit nélküled felépített.

- Pont ez az, nincs miért ottmaradnia. 

- Gondolod?

- Tudom. – Feleltem. Egy darabig méricskélt aztán nagyot sóhajtott. 

- Rendben. Én azt hiszem mindent elmondtam. Csak vigyázz nehogy tévedj Mesut, mert annak nagyon rossz vége is lehet. Jut eszembe, anyád már tudja? – Kérdezte és ezzel sikerült eszembe juttatni még egy nehéz beszélgetést. Nem volt különösebben baja Mayával, de nem tudott annyira közel kerülni hozzá, mint apa vagy Én. Számára nem egészen volt elfogadható a barátságunk. Talán mindig attól félt, hogy azok a korai és túl mély érzelmek fájdalmat okoznak majd nekem és talán még most is attól féltett.

Az együttlétünk híre kisebb vitát váltott ki. Míg apa örült addig anya megmakacsolta magát és nem volt hajlandó beszélni a dolgokról. Valamint csak és kizárólag törökül volt hajlandó beszélni. Ilyet csak akkor tesz mikor nagyon haragszik. De tudtam, hogy haragja nem csak rám, de apámra ugyanúgy vonatkozik. Rossz volt nézni, ahogy az egyik szülőm örül, és alig várja, hogy újra találkozzon a lánnyal, akit szeretek. A másik pedig legszívesebben bezárna és eltiltana tőle, bár tudom, hogy ezt sosem mondaná. Viszont az áldását is csak nagy duzzogva adná. Miután meguntam anyám tüntetését és apám túlzott jókedvét felmentem a régi szobámba, hogy kicsit magam legyek és, hogy felhívjam Mayát.

Nem volt késő, de úgy tűnt álmából ébresztettem. Egyből elkapott a bűntudat és csak most tűnt fel mennyire keveset aludt az elmúlt néhány napban. 

- Szia. – Suttogta a telefonba. – Ne haragudj, vártam, hogy hívj, de aztán elaludtam.

- És még te kérsz bocsánatot? – Mosolyogtam. – Nekem kellene, amiért nem vettem észre mennyire keveset alszol. 

- Azt hiszem, bepótolom, míg nem vagy itt. Amúgy se nagyon tudok mit kezdeni magammal.

- Voltál orvosnál? 

- Ühüm. Taláán pont attól vagyok ilyen. Erős gyógyszereket kapok a nyavalyámra. – Mondta viccelődve.

- És mit mondott az orvos? 

- Hm… Ha betartom az utasításokat meg… megmaradok.

- Azt jól teszed. – Mosolyogtam. 

- És? Mi újság otthon? – Kérdezte gyorsan, és ettől el is felejtettem, hogy mit akartam még kérdezni.

- Apu puszil és köszöni, hogy megbocsájtottal a felelőtlen fiának. 

- Ó nem tesz semmit. – Nevetett, ami kisebb köhögő rohamba fulladt. - Bocs. Azt hiszem félrenyeltem.

- Biztos jól vagy? 

- Csak nem fulladok meg a saját nyálamtól.

- Remélem. 

- És anyukád? – Terelte el újra a szót magáról, sikeresen.

- Mi van vele? 

- Ő mit szólt? Ha jól emlékszem mikor kicsik voltunk mindig korán hazahívott.
- Hát, most sem tapsol. – Húztam el a szám. 

- Sajnálom.

- És most mit? Ez nem a te hibád. Nincs oka rá, hogy bármiért is nehezteljen rád. Különösebb oka sincs ennek a zárkózottsága. Ő ilyen, és kész. Nem szívesen általánosítok. 

- Akkor ne tedd. Nem segítene.

- Igazad van. Szerintem sem. Ne haragudj. 

- Felejtés. Szóval, mikor jössz?

- Pár nap. Még nem tudom pontosan. Meglepetés leszek. 

- Az az igazság Mes, hogy a legutóbbi meglepetésed akkora volt, hogy még most is bontogatom. Úgyhogy akár el is mondhatnád.

Ahogy ezt mondta, félig vicces volt félig durcás és abban a pillanatban sok mindent megadtam volna, egy csókjáért, hogy magam mellett tudhassam, hogy érezzem testének melegét, érintését. Mintha csak tudta volna, mire gondolok nagyot sóhajtott. 

- Hiányzol Mes. – És bár azt akartam, hogy ez az érzés az újratalálkozással elmúljon mégis jó volt hallani.

- Te is nekem. Fogalmad sincs mennyire. 

És bár tudtam, hogy van, hisz mindketten ugyanazt éreztük, de nem szólt.

Hallgattam a légzését, ami lassult és pillanatokkal később egyenletessé vált. Elaludt és én csak arra vágytam, hogy lássam békés arcát, és hogy lélegzetét a bőrömön érezzem. 

Egyszerűen elképzelni nem tudtam, hogy voltam képes évekig nélküle élni és talán még elképzelhetetlen, hogy most mennyire nem bírom. Talán a félelem, hogy újra elveszíthetem. Talán az, hogy tőle távol még mindig olyan hihetetlen. Ennek tudatában pedig az nem volt kérdés, hogy mit szeretnék. Inkább az, hogy Ő szeretné-e.