8. fejezet

Szijasztok!

Boldog 2013-at. Rövid leszek! :) Ne haragudjatok, hogy ekkora csúszással hoztam, de valahol eltévedhetett a levelem, amiben több időt kértem a Jézuskától ugyanis nem kaptam. Vagy csak simán rossz voltam, de mindegy is a lényeg, hogy elkészültem!

Jó olvasást hozzá.

„A szerelem nem kérdezhet sokat, mert abban a pillanatban, amint elkezdünk gondolkodni, elkezdünk félni is. Megmagyarázhatatlan félelem ez, nem is érdemes megpróbálni szavakba önteni. Talán attól félünk, hogy a másik megvet, hogy visszautasít, hogy megtörik a varázs. Lehet, nevetségesen hangzik, de így van. Ezért jobb, ha a szerelem nem kérdez, hanem cselekszik.”

Maya szemszöge:

Mikor felébredtem Mes még aludt. Békés volt és úgy ölelt magához, mint akit soha nem akar elengedni. Nekem pedig nagyon úgy tűnt, hogy azt akarom, ez így is legyen. Jobban éreztem magam attól, hogy elmondtam neki milyen kapcsolatom is volt vagy van Davival, még én se tudtam hányadán állunk, mindenesetre a tegnap este nem tett pontot a dolog végére. Tudtam, hogy nekem kell, de nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá.

Azzal, hogy Mesut betoppant, a feje tetejére állította az általam normálisnak hitt világomat. Mindenem megvolt ahhoz, hogy éljek, igaz nem olyan formában, ahogy kellett volna, de megvolt és nem vágytam másra. Eddig. Megvoltam szerelem nélkül, megvoltam különösebb mély érzések nélkül. Amit adtak elvettem, de nem kellett több. Nem is kértem, mert nem volt rá szükségem, vagy, mert nem tudtam, hogy szükségem van rá. Most pedig úgy érzem, ha nem kaphatok többet belőle, akkor nincs is értelme semminek, de ugyanakkor félek is, hogy nem lenne több mint egy pillanat. A kérdés csak az volt, hogy megelégszek-e azzal a pillanattal abban a percben és képes leszek-e hinni a folytatásban. A válasz pedig már tegnap este tudtam. Bárhogy is lesz meg kell próbálnom és érte talán képes leszek végigjárni azt az utat is, ami még előttem áll és nem idő előtt feladni mindent. Attól is féltem, hogy képtelen leszek elviselni azt a rengeteg fájdalmat és megpróbáltatást, ami még rám vár. Hittem benne, hogy vele sikerülhet anélkül, hogy tudná, mit tesz értem. Olyan volt Ő nekem, mint a fájdalomcsillapító, az ölelése pedig menedék. Amennyire felkavart a megjelenése most annyira nyugodt vagyok mellette. 

Ittléte nem csak engem zavart össze hanem Davit is és a vele való kapcsolatomat. Nem akartam elveszíteni, de mindketten tudtuk, hogy ami köztünk volt az nem lehetett több, de ugyanolyan sem. Nem ha Mesutot akartam. A lehető legóvatosabban bújtam ki a karjaiból nehogy felébresszem. Úgy akartam elé állni, hogy ne legyenek kétségei afelől, hogy elvarratlan szálak maradnak mögöttem és úgy kezdjek tiszta lappal, hogy nem kell attól tartani se neki se nekem, hogy Davi többet akar. Szükségem volt a barátságára, de csak is arra és tudni akartam, hogy képes-e azt tisztán adni.

Ahogy felálltam az ágyról visszanéztem rá és a szívem fájdalmasan dobbant. Minden egyes porcikám érte kiáltott és a szívem szerint visszabújtam volna mellé, de tartoztam annyival mindhármunknak, hogy helyre teszem az érzéseimet és úgy lépek tovább.

Nem nagyon törődtem azzal mit veszek fel. Kint iszonyú hőség volt. Egy farmer sort és egy világoskék trikó akadt a kezembe. Belebújtam a tornacipőmbe és a hajamat felfogtam, hogy ne melegítse a nyakam.

Tudtam, hogy Davi nem józanon ért haza, amitől tartottam egy kicsit az az volt, hogy nem is tisztán. Előszedtem a pótkulcsot és beengedtem magam. Körülnéztem lenn, és őszintén elcsodálkoztam azon, hogy nem a nappaliban ájult be a kanapén, ahogy szokott. Reméltem, hogy annyira talán még sincs kiütve. Nem kopogtam a hálószoba ajtaján csak benyitottam, az ágy is üres volt, de nem érintetlen. 

- Maya. – Hallottam meg magam mögött a hangját, szinte csak suttogás. Megfordultam és mindössze egy törölköző volt rajta.

- Nagyon szarul nézel ki. – Húztam el a szám.

- Ez kedves. Miért jöttél? – Kérdezte és a pillanatok töredéke alatt változott meg a hangulata.

- Beszélni.

- Miről? Azt hittem tegnap épp eléggé az értésemre adtad, hogy kopjak le.

- Miért csináltad? – Kérdeztem és újra felelevenítettem azt a pillanatot mikor belecsókolt a nyakamba és megborzongtam az emléktől. Valahogy már nem jó értelembe. Az érintése már egész mást jelentett. Nem tetszett az a néma birtoklási vágy, amit éreztem hisz nem voltam az övé. Soha nem voltam igazán az övé.

- Nem tudom.

- De pontosan tudod és szeretném, ha elmondanád.

- Akkor másképp fogalmazok. Nem akarod tudni.

- De igen.

- Hidd el, nem akarod. – Mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Hagyjuk ezt jó? Felejtsd el, ígérem többet nem fog előfordulni. – Nagyot sóhajtottam és becsuktam a szemem. Talán hagynom kéne, de ezzel nem zárok le semmit.

- Davi… - A neve könyörgés volt a számból.

- Nem Maya. – Rázta meg a fejét. – A barátod maradok, tudom, hogy szükséged van rám, és számíthatsz rám bármikor. Hívsz, és én itt leszek, megígérem. Oké? – Kérdezte és bár mosolygott ez a mosoly nem érte el a szemét. Az valami egész másról árulkodott.

- Hívlak? – Húztam össze a szemöldököm és egy nagyon rossz érzés kerített hatalmában. Mintha valaki el akarna tüntetni a világomból egy darabot.

- Elmegyek.

- Nem. – Kezdte el tiltakozni.

- Nem miattad. – Lépett hozzám közelebb. – Apám eddig adott haladékot.

- Eddig? – Suttogtam. – Mióta tudod?

- Egy ideje. Nem tudtam, hogy mondhatnám el anélkül, hogy… Tudom mennyit jelent neked és… Megígértem, hogy sosem bántanálak, de ezt nem tudom betartani. Nem akartam elmenni, de ha maradok, akkor is csak bántani foglak. Ahogy tegnap, és ahogy előtte is. Egészen addig míg Mesut Özil be nem toppant a képbe nem tudtam mit akarok. Most viszont már késő. Itt voltál és én mindebből csak a kényelmet fogtam meg. Pedig többet is kaphattam volna, mert adtál volna, de rájöttem, hogy egyáltalán nem érdemellek meg.

- Davi… - Kezdtem, de elhallgattatott és nem igazán tudtam, hogy mit is akarok mondani. Kapkodva szedtem a levegőt és kétségbeesve kutattam valami után, amivel itt tarthatom. Szükségem volt arra, hogy itt legyen. – Nem akarom, hogy elmenj. Maradj. Kérlek. Én megteszek, - nyeltem nagyot, - bármit. Csak maradj. – Suttogtam. Fogalmam se volt mit tennék érte, de már mikor kimondtam ezeket a szavakat tudtam, hogy valakit vagy így vagy úgy, de egy kicsit elveszítek. Ők előbb tudták ezt, mint én. Jóval előbb. Választanom kellett, ami nem volt könnyű. Főleg nem így. Mindkettőjüket szerettem. Túlságosan is ahhoz, hogy csak úgy önmagamtól lemondjak bármelyikről is. Elmosolyodott.

- Sosem tudnál úgy rám nézni, ahogy Ő rá, de hízelgő. És ha nem te lennél ki is használnám, de te fontosabb vagy. Én, nem tehetlek boldoggá. Tudod jól, hogy képtelen vagyok rá.

- Ne mond ezt.

- Nem mondhatom azt, amit hallani akarsz és te is tudod, hogy ez az igazság. – Igaza volt tudtam, ahogy azt is, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam, hogy egy életnyi csalódást eltöröljek. És tudtam azt is mit tesz. Megkönnyíti a döntésemet nekem pedig meg kellett könnyítenem a búcsúzást, mert ez már az volt. – Szeret téged. Pont úgy, ahogy te szereted Őt. Ne is tagadd Maya. Láttalak tegnap este. Sosem láttalak még annyira nyitottnak. Ha levetkőzöl meztelenre, az sem lett volna annyira intim. – Könnyeimen át nevettem el magam és közben zavarban is voltam. – Ez az kislány. Egyébként tudja már, hogy érzel? Hiba lenne újra eltitkolni.

- Honnan?

- Ismerlek, jobban, mint bárki más. – Mondta és ezzel nem vitatkozhattam.

- Akkor még gyerek voltam. Egy kislány, aki nem volt tisztában az érzéseivel. Azt se tudtam mi történik velem.

- Most már tudod és őszintén szólva nem is értem mit keresel még itt. Emeld fel a formás kis segged és menj vissza hozzá.

- De…

- Nincs, de. Én még maradok pár napot talán hetet. Még találkozhatunk. Feltéve, ha a pasid engedi.

- Nem a pasim. – Suttogtam.

- Ó, dehogy nem. Csak te még nem tudsz róla. – Vigyorgott és ez végre őszinte volt. – Itt az ideje, hogy egy normális kapcsolatba kezdj. - Gondolkodás nélkül öleltem át a derekánál jó szorosan és fejemet a mellkasához szorítottam.

- Ó, Davi.

- Minden rendben lesz. Én megmaradok neked. Most pedig menj. – Eltolt magától. – És ne félj attól, amit érzel. – Eresztett utamra. Láttam, hogy fájt neki, de ugyanakkor őszintén kívánta, amit kívánt. Kimondta minden tudatos és tudatalatti gondolatomat, a félelmeimet az érzéseimet. Olyat is, amit én még nem mertem bevallani magamnak.

Talán két óra is eltelt azóta, hogy egyedül hagytam. Biztosra vettem, hogy már ébren van, de még nem tudtam hazamenni. És komoly kihívás volt a szívem akaratának ellenszegülni és nem hazarohanni hozzá. Nehéz volt hinni és Én nem akartam csalódni. Annyira akartam védeni magam ettől a rossz és fájdalmas érzéstől, és most lehet, hogy egyenesen belesétálok. Kételkedtem magamban. Féltem, hogy nem leszek elég erős, és nem akartam Mesnek fájdalmat okozni. Nem győzködhettem magam arról, hogy amit iránta érzek, az nem létezik, hogy csak valami buta kényszer nehogy elveszítsem újra. Igenis szerettem Őt és többet akartam belőle. Jóval többet. Többet, mint legutóbb. Féltem attól is, hogy valamit félreértettem, és hogy Ő teljesen máshogy érez. Kitártam magam előtte és elég közel engedtem ahhoz, hogy újra megbántson. Vállaltam ennek a kockázatát, mert a szívem mélyén nem hittem, hogy újra megtenné. Tudatosan biztosan nem. Azzal nyugtattam magam, hogy egyszer már túléltem. Nem túl pozitív hozzáállás, de igaz volt. Aztán a levélre gondoltam, ami már hetek óta, ott hevert az íróasztalom legalsó fiókjában füzetek és jegyzetek alatt. A levélre, ami egyszerre megoldás halálra és életre. Amiről eddig nem voltam hajlandó tudomást venni és a folytatástól függ, hogy ezután is így lesz-e. Mély levegőt vettem és felnéztem a ragyogó tiszta kék égre. Forró levegő simogatta arcomat. Túl szép volt ez a nap, hogy rosszul érjen véget. Felálltam a móló széléről és hazaindultam. Nem gondolkodtam tovább. Nem terveztem el mit mondok csak reméltem, hogy úgy léphetek az estébe, hogy amit érzek viszonzásra lel. Eszembe jutott az, ahogy ölelt, hogy érintésemre megváltozott a szívverése. A tegnap este. Amikor valóban kinyíltam neki. Amire nem lettem volna képes, ha kételkednék benne… 

Megtorpantam mikor megláttam a lépcsőn ücsörögni és ő is ledermedt mikor meglátott. Várt rám és több méter távolságból igyekezett valamit leolvasni az arcomról, de túlságosan is féltem ahhoz, hogy bármit eláruljak. Leültem mellé. 

- Szia. – Köszöntem halkan. 

- Szia. – Köszönt ő is és ugyanolyan csendesen. - Visszajöttél. – Tette hozzá.

- Vártál? – Kérdeztem mire bólintott.

- Nem voltam benne biztos, hogy így jössz vissza.

- Hát itt vagyok és szeretnék elmondani valamit. – A cipőm orrát bámultam és a cipőfűzőmmel szórakoztam. – Nagyot sóhajtott.

- Hallgatlak.

- Nem tudom van-e értelme ennek az egésznek. Fogalmad sincs róla, mennyire félek most és mennyire izgatott vagyok. Különös. Olyan ellentmondásos érzéseket váltasz ki belőlem, amikkel nem igen tudok mit kezdeni. Nekem ez annyira, új. Nem kellett még szembefordulnom a saját érzéseimmel. Védtem magam a világtól és ez az ösztön még most is nagyon erős. Mindennek ellenére téged mégis beengedtelek. És csak azért, mert be is akartalak, hisz sose akartam, hogy ne legyél az életem része. Most pedig azt szeretném, ha sokkal több lennél, mert én is sokkal többet érzek. Olyat, amit még eddig nem igazán. Gyerekként valahogy ez az érzés más, de nagyon hasonló, a különbség, hogy most már nem csak a szívem a testem is válaszol, neked. Fura érzés mikor minden porcikám bizsereg, és édes fájdalommal akar téged, de jó és ennek nem akarok ellenállni. – Suttogtam, de még mindig nem néztem rá. Nem mertem. Remegtem. Aztán az állam alá nyúlt és megemelte a fejem. Gyengéden kényszerített, hogy ránézzek.

- Mikor idejöttem nem számoltam azzal az idővel, ami bizony eltelt. Nem gondoltam bele mi vár itt rám vagy inkább ki. Rendbe akartam hozni a kapcsolatunkat, és bár ez most is célom már nem azt akarom, amit eddig. Összezavarodtam. Egészen tegnapig győzködtem magam, hogy nem lenne helyes többet éreznem, de rádöbbentem, hogy nem akarok mást csak téged, de belőled mindent. – Döbbenten vadul dübörgő szívvel néztem rá és nem hittem el, hogy ez ennyire egyszerű lenne. És nem is volt. Ugyanis fogalmam se volt arról hogyan tovább. Hihetetlenül zavarban voltam és kezeimmel babráltam, nem kímélve ujjaimat.

- Hé. – Tette enyémre a kezét és az Én kék szemembe fúrta az Ő barna szemét. Nem igazán tudtam, hogy is kell ezt csinálni. Eddig minden érintés és csók csak a szexért volt. És most ez valami egészen más. Valami új és valami sokkal jobb. Szeméről tekintetem az ajkára tévedt. És mindennél jobban vágytam arra, hogy megcsókolhassam. Hogy érezzem. És valószínűleg Ő ugyanezt akarta, mert hihetetlenül lassan közeledett felém és lágy csókot lehelt az ajkamra elsöpörve vele minden kétséget. Újra és újra megtette, mígnem mohón kaptam utána és éreztem, ahogy belemosolyog a csókunkba. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, mert bár nem kételkedtem és úgy éreztem hazaértem a szorongás nem múlt el. Egy ideje túl nagy szerepet kapott az életemben.

- Ugye tudod, hogy direkt sosem bántanálak. – Suttogtam. Boldognak éreztem magam egésznek, de a szívem fájdalmasan szorult össze, ha a jövőre gondoltam, amit nem láthattam tisztán. Kérdőn nézett rám. Nem értette miért mondom ezt, de végül bólintott.

- Tudom. Persze, hogy tudom. – Magához ölelt és én úgy kapaszkodtam belé mintha az életem múlott volna rajta. És talán az is.

A kapcsolatunk nem lett egyik pillanatról a másikra más. Nem azon múlott, hogy mit csináltunk vagy miről beszélgettünk, hanem az, amit egymás iránt éreztünk. És, hogy ezeket az érzéseket megosztottuk egymással. Külső szemlélőknek semmi nem tűnt fel. Pontosabban a szüleimnek, akik elég jól, vagyis inkább túl jól ismertek minket. Ezért is volt vicces, hogy szinte koppant anyu álla, mikor napokkal később Mesut ölébe talált a kanapén egy csók kellős közepén. Zavaromban csak a nyakába fúrtam az arcom mintha ott se lennék, ő pedig még szorosabban ölelte a derekam.

- Bo-bocs gyerekek. Ne haragudjatok. Nem tudtam, hogy… Tulajdonképpen ti mit is csináltok? – Kérdezte és nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek ebben az elég kínos, anyám félig meddig rajtakapott helyzetben.

- Maya épp nyelvleckét ad. Most jöttem rá mennyire szép nyelv is a magyar. – Mondta nevetve, és szavaiból áradt a szeretet.

- Hé. – Böktem meg. – Csak óvatosan.

- Au. Nyugi, csak a magántanáromra bukok. – Vigyorgott rám.

- Na, jó, azt hiszem, ezt nekem nem kell hallgatnom, se látnom. – Mosolygott anyu. – Örülök, hogy minden rendben veletek és, hogy egymásra találtatok. – Már tett néhány lépést mikor visszalépett. – Jut eszembe Maya, Antal doktor úr keresett. - Éreztem, hogy a levegő bennem reked, a torkom kiszáradt és minden pillanat vészesen hosszúnak tűnt, míg vártam, hogy mondjon még valamit, de csak sarkon fordult és elment. Éreztem, ahogy az izmaim elernyednek, és szinte beleolvadok Mesut ölelésébe.

- Ki az az Antal doktor úr?

- Csak a háziorvosom. – Legyintettem és fel akartam állni, hogy megússzam a további magyarázkodást viszont a lábaim annyira remegtek, hogy vissza is estem. Szédültem és igyekeztem nem tudomást venni a tényről, hogy egyre gyengébb vagyok.

- Nem lehet, hogy okkal keres? Nagyon sápadt vagy. – Simított végig arcomon.

- Mindig az vagyok. Ő pedig mindig el akar küldeni vérvételre, de soha nem találnak semmit. – Hadartam a féligazságot. Így volt ez évekig, vagyis úgy két hónappal ezelőttiig. Nem értettem az orvosi szakszavakat mikor elolvastam a levelet, amit a kórház küldött a leleteimmel, épphogy csak a kötőszavakat értettem, de elég volt látni azt a rengeteg csillagot a laboreredményeim mellett. Azt újabb vizsgálatok követték komolyabbak és fájdalmasabbak, amit egyszerűen nem bírtam és nem is akartam elviselni. Azt mondták csak akkor értesítenek, ha találnak valamit és Én el akartam felejteni, hogy az a levél ott lapul a fiókomba. Az orvosom szinte könyörgött a telefonba, hogy menjek további vizsgálatokra és egyfolytában azt szajkózta, hogy a betegségem gyógyítható, hogy hosszadalmas folyamat és cseppet sem kellemes. Nem is fájdalommentes, de én vagyok annyira erős és lehetek elég kitartó ahhoz, hogy sikerüljön. De én túlságosan féltem és kevésbé voltam optimista, mint Ő. Valójában struccpolitikát folytattam, nem voltam hajlandó tudomást venni arról, hogy beteg vagyok. Nem akartam elhinni, hogy ez pont velem történik. Ki akartam zárni magamból az egészet és elfelejteni, és félig meddig sikerült is, de a szervezetem ezt másképp gondolta. Segítség nélkül képtelen küzdeni a betegséggel és ezt most már kezdtem felfogni. Fájdalmasan rándult össze a belsőm minden egyes alkalommal, ha kicsit is távlatokba gondolkodtunk. El kellet volna mondanom, de képtelen voltam rá. Nem akartam, hogy bárki aggódjon miattam, hogy bárkit is összetörjön az, ami velem történik. Talán ezért is éreztem egy kis megkönnyebbülést, mikor elmondta, hogy el kell mennie pár napra talán egy hétre is. Amellett, hogy nem igazán akartam őt elengedni jobb volt, hogy mégis megy. Aggódott értem és Ő se szívesen hagyott itt, amit meg is értettem hisz egészséges ember nem produkál influenzához hasonló tüneteket a nyár kellős közepén. De pont erre a pár napra volt szükségem ahhoz, hogy elmehessek orvoshoz és akarjak meggyógyulni, hogy elinduljak azon a hosszú úton, aminek megtételére Ő ad nekem elég erőt.