"Egy férfinak nem volna szabad szánalomból megmaradnia egy nő mellett, s ha igen, ezt nem volna szabad kimondania."
John Hoyer Updike
…Vadállat módjára törtem utat magamnak az orvosok és ápolók hada között. Nem akartam elhinni, hogy amit mondtak, igaz lehet. A saját szememmel akartam látni és fülemmel hallani. Tőle. Válaszokat akartam a még fel sem tett kérdésekre. Nem tájékozódtam, tudtam jól hova kell mennem, és nem is válaszoltam senkinek.
~*~
A 213-as szobáig rohantam, de ott megtorpantam egy pillanatra és kértem a jó Istent, hogy ne legyen igaz. Remegő kézzel és a torkomban dobogó szívvel nyomtam le a kilincset és tártam szélesre az ajtót.
- Hát igaz. – Suttogtam magam elé, de még reméltem, hogy csak álmodom. Éreztem, hogy belül összeomlok, de ebből senki nem láthatott semmit. Az ágyon fekvő lány pislogni sem mert, tudta, hogy vallania kell.
- Miért nem mondtad el? – Kérdeztem dühösen. Legszívesebben üvöltöttem volna.
- Ugyan mi értelme lett volna? – Kérdezte színtelen hangon.
- Veled lehettem volna, vigyáztam volna rád. – Hadartam, mire keserű nevetésétől lett hangos a szoba.
- Pusztán szánalomból? Sajnálatból? Kötelességből? - Kérdezte. – Hát köszönöm. Ebből nem kérek.
- Hogy mondhatsz ilyet? Szerettelek.
- És akit szeretünk, azt elhagyjuk? Mert ha igen, akkor vedd úgy, hogy most én hagylak el…
