2. fejezet

Szijasztok!

Tudom ez megint nem lett hosszú, de itt abba kellett hagynom, mert ezután Maya jön! :D

Köszönöm szépen a kommenteket és a pipákat. Nagyon örülök, hogy nem okoztam csalódást. Remélem, ezzel se fogok. A következő részt kb. egy hét múlva fogom hozni.

A részt elsősorban és továbbra is Skyes-nak ajánlom, az első számú Béka királyfi rajongónak.

Jó olvasást és ne fogjátok vissza magatokat.

Puszi:

Vii

~*~

„Amikor egy barátság olyan mélyre nyúlik, hogy már nem is barátnak, hanem egynek érezzük magunkat a másikkal, akkor azt a köteléket nagyon nehéz elszakítani…”

 

Mes szemszöge:

Anyu nem hitte, hogy amit készülök tenni az jó ötlet, és megannyi okot próbált felsorolni, ami az utazásom ellen szólt, de úgy éreztem, ha most meghátrálok, akkor talán sose lesz újra elég bátorságom ahhoz, hogy megtegyem ezt a lépést. Jóvá akartam tenni a hibáimat és nem engedtem, hogy bármilyen gyenge kifogás visszatartson.

… - Biztos jó ötlet ez? Ennyi idő után? És ha nem akar látni?

- Nem tudom biztosan mi lesz. Még csak sejtésem sincs, de ha nem próbálom meg, akkor… Nekem csak muszáj odamennem. – Nem akartam belegondolni, hogy ennek esetleg örökre vége.

- És mi van, ha nem kíváncsi rád?

- Akkor teljesen igaza van. De nem hagyhatom, hogy úgy érjen véget, hogy meg se próbáltam helyre hozni.

- Hagyd, had menjen.

- De Mustafa.

- Ő rontotta el, neki kell helyrehozni.

- Én csak meg akarom óvni.

- Mayát se óvta meg senki attól, amin átment. – Nézett ránk. Nekem eszembe se jutott tiltakozni ez ellen, anyám pedig nem vitatkozhatott vele. Csak most vettem észre, hogy mennyire a lelkén viselte ezt a dolgot. Ő előbb rájött arra, amihez nekem az a levél kellett. Tudtam jól, hogy az utolsó mondatot főleg nekem címezte. Igazából azt is mondhatta volna, hogy ha nem hozod rendbe, haza se gyere. De nem voltunk már gyerekek…

Apu szerette Mayát, akár a lányát. A családunk elég zárkózott és ritkán fogadtunk el bárkit. Maya, ezen, kevesek közé tartozott. De hogy is lehetett volna neki nemet mondani? A szőke, kékszemű és cserfes kislánynak, aki boldogan csacsogott. Az első találkozásunk alkalmával az ujja köré csavarta az egész családot. Hozzáteszem nem volt valami kellemes, de ma már csak egy szép emlék.

Maya három évvel volt fiatalabb nálam. Öt éves volt akkor, és épp meg tanult biciklizni. Ez nem sokban különbözik a jogosítvány megszerzésénél. Sok fiatal azt hiszi, hogy megkap egy kis plasztik kártyát és tud vezetni. Azzal a különbséggel, hogy az okmány mellé jár a jó tanács. Attól, hogy letetted a jogsit még nem tudsz vezetni, épp csak esélyt kaptál rá, hogy megtanulj. Valahogy így van ez a csengővel felszerelt kormánnyal is meg a pótkerék elhagyásával. Ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy van fék. Ő élvezte, hogy tud biciklizni két keréken én pedig túl „fiú” voltam ahhoz, hogy félreálljak az útjából. És szentül meg voltam győződve róla, hogy arrébb megy. Nos, nem tette és én sem. Így sikerült frontálisan ütköznünk. A bicikliknek ugyan nem esett baja, de mi mindketten épp elég horzsolást gyűjtöttünk össze. Nekem is fájt és ebből gondoltam, hogy neki is. Remegett az ütközés és esés hatására, de sírás helyett csak azt hajtogatta, hogy „au-au-au” és fél lábon ugrált, mert a térdén lévő seb miatt nem tudta kinyújtani. Nem nagyon tudtam mit csináljak vagy mondjak-e neki valamit, mert nem tudtam, hogy megért-e. Csak tehetetlenül néztem, amit csinál. Aztán mikor végre letette a lábát és megnézte a sebét csak akkor kezdett sírni. Egyszerű pszichológia. Nem fájt neki annyira, mint amilyen vészesen kinézett, és amikor meglátta kétségbeesett.  Ezt már nem hagyhattam szó nélkül és őszintén meglepődtem mikor megértette, amit mondok neki. Először azt hittem, hogy ő is csak vakációzik. Elbicegtünk a biciklikkel együtt a nyaralóig ahol laktunk. De egy szót se szólt hozzám. Mint később kiderült, azért, nehogy elsírja magát. Csak az után szólalt meg, hogy anyu lemosta a lábáról a vért és látta, hogy nem akkora a baj, persze ehhez kellett a folyamatos nyugtatása is. Onnantól kezdve viszont nem volt csendben. Csak mondta-mondta és mondta. Na és persze kérdezett. Megállás nélkül. És egy hangos nyikkanás nélkül tűrte, hogy anyu lefertőtlenítse a sebeit. Mikor pedig én voltam a soros közölte velem, hogy nem fog fájni…

Mosolyogtam az emlékeken és ez csak a kezdet volt. A környezetemnek fura lehetett, hogy egy nyolc éves fiú legjobb barátja egy öt éves kislány, viszont ez a legkevésbé sem érdekelt. Mayában minden megvolt, hogy annak tartsam. Az elején talán csak azért voltam vele, mert úgy éreztem vigyáznom kell rá, mert Ő még kicsi és törékeny. És talán a bűntudat is ott volt, amiért majdnem összetörtem. Később viszont Ő volt az, aki megértett, aki mellettem állt még több száz kilométeres távolságból is és támogatott. Mindig magamért volt a barátom. Mindenféle haszonhúzás nélkül. Talán ez hiányzott a legjobban. Persze a csapattársaim és a családom mindenben mellettem voltak. Azóta, senki nem állt hozzám annyira közel, mint Ő.

A gép kora délután landolt, és ahogy a több tonnás utasszállító földre szállt, az én szívemre majdhogynem elviselhetetlenül nehézsúly telepedett. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet hívatlanul beállítani, de azt se tudtam, hogy mit mondhatnék ennyi idő után. Ráadásul megbántottam az egyetlen lányukat, ami nem túl jó pont. Sőt valószínűleg túl sok rossz pont. Kezdtem úgy érezni, hogy megfutamodok, hogy a következő lépést hátrafelé teszem meg. De az érzés, hogy szükségem van rá, elemi erőként hasított belém és csak ez számított. Minden mást kizártam.

Béreltem egy autót, amivel lejutottam a Balaton parti városba. Sokszor tettem meg ezt az utat és még most is rabul ejt a szépsége. Rengeteg helyen jártam már. Egyik szebb volt, mint a másik, de úgy éreztem ehhez egyik sem ér fel. talán a gyerekkorom miatt, talán az emlékek miatt. Vagy csak azért, mert már régen jártam itt. Nem tudtam mi az ok, de örültem, hogy itt vagyok. Kényelmesen vezettem le a kilométereket és az alig két órás út után vegyes érzésekkel parkoltam le a régen látott ház előtt.

Ismerősek voltak a szürke és a kőlapokkal díszített falak. A kétszárnyú ajtók és a lépcső, ami a bejárathoz vezetett. Ismerős volt, de mégsem ugyanaz. Körülnéztem és rájöttem, hogy minden megváltozott, hogy semmi se olyan, mint régen és tudtam, hogy mindegy mit várok ettől a találkozástól semmi nem lesz olyan, mint az utolsónál. Nem, mert nem csak környezetünk változott, hanem mi magunk is. Fogalmam se volt mióta ácsorogtam ott, azt se vettem észre, hogy valaki időközben kijött a házból.

- Mesut Özil. Hát ideértél? – Hallottam meg egy kedves hangot és bár váratlanul ért nem ijedtem meg, épp csak meglepődtem.

- Tudtátok? – Néztem Adélre, aki Maya anyukája volt. Német származású és ez megmagyarázta, hogy tudott a lánya öt évesen anyanyelvi szinten beszélgetni velünk.

- Gulizar felhívott, hogy jössz. – Mosolygott. – Olyan régen láttalak. Had nézzelek Te gyerek. – Húzott ki a kocsi takarásából. – Így eltűnni. Legalább néha telefonálhatnál volna. – Korholt le. Megjegyzem jogosan. És szégyelltem is magam. – Mindegy a lényeg, hogy most itt vagy. Gyere be. Hozd a csomagjaidat is. Biztos éhes vagy.

- Ooo a világért se akarok zavarni. – Torpantam meg.

- Nem zavarsz. Gyere csak.

- De tényleg. Majd keresek egy szállodát.

- Na jó Mesut. Beszéljünk arról, amiről a dolog szól. – Igaza volt. Kár lett volna valami gyenge ki fogást találni.

- Maya tudja? – Kérdeztem.

- Nem. Nem mondtuk meg neki. És nézd. Miattunk ne fájjon a fejed. Nem tőlünk kell bocsánatot kérned, hanem tőle. Mivel itt vagy valószínűleg tartom, hogy rájöttél mit rontottál el. És ezt csak te tudod helyrehozni, ha készen állsz rá. – Mondta ezzel megadva a választás jogát, de eszembe se volt meggondolni magam. Már nem.

- Itthon van?

- Nincsen. Ilyenkor bicikli túrákat tart turistáknak, de hamarosan hazaér.

- Biciklitúrákat? – Mosolyodtam el.

- Nem hitted volna mi? Ezzel keresi a pénzt a fővárosi életre. Jó vezető és húzó ember. Az aktív kikapcsolódás híve.

- Nocsak-nocsak. Mesut tényleg te vagy? – Hallottam meg Márk hangját.

- Hello. – Köszöntem neki is.

- Végre nem csak TV-ben látunk. A bajnokság miatt pedig ne csüggedj, messze a legjobb játékos vagy. – Veregetett vállon. Nem hittem, hogy így fognak fogadni, de örültem, hogy nem ástam magam el teljesen. Előttük legalábbis, de hogy Mayánál mi a helyzet arról még fogalmam se volt. Abból, amit az anyukája mondott úgy éreztem nem lesz könnyű dolgom.

A régi szobát kaptam, amit mindig mikor náluk vendégeskedtem. Pont az övével szembe volt, de a folyosó, ami összekötötte, átszelte az egész emeletet. Lepakoltam a táskám és végigsétáltam a folyosón az ő szobája ajtajáig. Mikor utoljára itt jártam ezen az ajtón egy Hakkinen poszter volt. Most üres volt. Ebben sem értettünk egyet, hisz én az idősebb Schumachernek szurkoltam. Különböztünk, de mégis hasonlóak voltunk. Nem éreztük úgy, hogy mindenképpen azt kell csinálnunk, amit másoknak. Mindkettőnknek megvolt a maga útja, de ez a két út szorosan egymás mellett haladt. Most viszont nagy volt a távolság és őrjítő, hogy nem tudtam leszünk-e még valaha olyan közel egymáshoz.

Lementem és leültem a konyhapulthoz. Nem bírtam megnyugodni és tudtam, hogy ez egészen addig nem fog menni, míg nem találkozok vele. Talán utána se, de egyelőre, ezen kellett túl lennem. Beszélgetni kezdtük általános és hétköznapi dolgokról, amit egy ajtónyitódás majd csapódás szakított félbe. Felálltam és vártam, hogy belépjen.

Az arcán egy mosollyal jelent meg, amit úgy szerettem, de mikor meglátott eltűnt róla. A szemében csillant a felismerés fénye és mellette rengeteg érzelem. Csak egy pillanat volt. Sarkon fordult és elrohant. Csalódott és fájdalommal teli tekintetétől a mellkasom összeszorult.

- Maya várj! – Kiáltottam utána és el is indultam volna, ha Adél nem tart vissza.

- Hagyd most egy kicsit. Nagyon feldúlt. – Mondta, amit én is tudtam és pont ezért féltettem.

- És ha valami baja lesz?

- Nem lesz. Mayáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem hogy felelőtlen. Már nem az a kislány Mes. És amiben még biztos vagyok az-az, hogy szereti az életet. Vissza fog jönni, amint készen lesz rá. – Mondta és én még az ablakból láttam, ahogy felül a biciklire és elteker. Igaz volt alig pár pillanat volt csak hogy láttam. Ő már nem a 14 éves kislány volt, hanem egy gyönyörű, fiatal nő.

Kínomban elnevettem magam. Nem is tudom mit vártam az első találkozástól. Feloldozást? Hogy a nyakamba ugrik, és azt mondja semmi baj és mindent onnan folytatunk ahol annak idején befejeztük? Nem ezt semmiképp nem.

Eszembe jutott az utolsó éjszakánk, mikor ígéretet tettem, mert ő már akkor attól félt, hogy minden meg fog változni.

… - Nem akarom, hogy elmenj. – Bújt hozzám az utolsó éjszakánkon. – Félek, hogy nem jössz többet.

- Ne beszélj butaságokat, már hogyne jönnék? Rád mindig lesz időm.

- Megígéred?

- Meg. – Mondtam határozottan, de nem tudtam meggyőzni.

- Nem mehetnék veled?

- Nem hiszem. Neked itt van az életed nekem pedig ott. Itt van a családod.

- Tudom, de akkor is. Te vagy az egyetlen barátom. A szüleim mindig a szüleim maradnak, de a legjobb barátom nem biztos, hogy a barátom marad…

Újra eszembe jutott, hogy akkor hogy nézett rám. Csak a szemével könyörgött és nem akartam meglátni a félelmet. Mert félt, mindattól, ami bekövetkezett. Fájdalmat okoztam neki, pedig nem akartam. Viszont a nemtörődömségem megsebezte és nem tudtam mennyire mély ez a seb. Csak azt, hogy nekem kell begyógyítanom. Nem kötelességből vagy bűntudatból, hanem mert azt szeretném, ha újra egész lenne, mert a barátom, mert szeretem Őt…

1. fejezet

Szijasztok!

Meghoztam az első fejezetet és szeretném megköszönni, hogy ekkora érdeklődéssel voltatok iránta. Nagyon jól esik és csak remélni tudom, hogy nem fogok csalódást okozni a tartalmával. Nem írtam túl hosszúra, de csak mert a következő hamar fog érkezni.

Elsősorban Skyes-nak ajánlanám, de mindenki másnak is, aki várta és valamilyen módon nyomott hagyott maga után.Szívesen húznám még az időt egy hosszú bevezetővel, de nem sok értelmét látom úgyhogy jó olvasást kívánok.

Puszi: Vii

 ~*~

„… ahol eltörtél ott leszel erős, ahol vesztettél ott leszel legyőzhetetlen…”

Müller Péter

Mes szemszöge:

A 2012-es Európa-bajnokság véget ért . A szurkolók újra csak hétköznapi emberek arcfestés, mezek és zászlók nélkül. Persze ez csak látszat, hisz hetekig beszélnek még egy-egy emlékezetes pillanatról. Elemeznek és felteszik a kérdést: Mi lett volna ha? Én is feltettem ezt a kérdést, pedig az eredményen mit sem változtat. Több ezer ember mellett én is sajnáltam a csapat korai és értelmetlen kiesését. Vannak akik csalódottak és szomorúak, de vannak, akik még örülnek és lesznek olyanok is, akik hetek múlva is örömmámorba fognak úszni. Nem bírtam elviselni magam körül a boldogságot. Túlságosan csalódott voltam és megtört ahhoz, hogy ottmaradjak. Rengeteg kérdés merült fel bennem, de képtelen voltam választ találni rájuk kusza gondolataim között. Magányra vágytam, egyedül létre, hogy elmerüljek az önsajnálat mélységeibe. Nem tudtam szabadulni a történtek képeitől. Újra és újra lejátszódott és minden egyes alkalommal szembesültem a hibákkal, ami ott és akkor a csapat vesztét okozta.

Tíz perc. Talán csak ennyin múlott. Ha ennyivel tovább tartott volna a meccs, akkor talán most nem egy Németországba tartó gépen ülök. Nincs saját lakosom ezért a szüleimnél leszek pár napot, talán hetet. Időre van szükségem, pihenésre és nyugalomra.Túl sok a talán és úgy érzem képtelen vagyok feldolgozni a vereséget. Az EB legnagyobb vesztesei voltunk.

Reményekkel telve vágtam neki a kontinenstornának és a csapatunk mondhatni szárnyaltunk… 90 perc. Ennyi kellett, hogy az álmom a semmibe vesszen. Nem csak a Real Madriddal, hanem a válogatottal is sikereket akartam elérni. És most két évet kell várnom, hogy újra bizonyítani tudjak. De most felejteni akartam, nem gondolni arra, hogy mi volt, és hogy mi lesz.

A gép Düsseldorfban landolt késő délután. Próbáltam nem nagy feltűnést kelteni és lábam elé bámulva igyekeztem a csomagjaimért. Az ember saját szülőhazájában elismert focistaként, egy légi közlekedési csomópontban, ami hemzseg az EB-ről jött szurkolókkal ez könnyebb, mint gondoltam. Hisz sokan a csatlakozásukra siettek, míg mások csak arra vágytak, hogy kijussanak ebből a fullasztó tömegből. Őszintén szólva én is, de ez nehezebb volt, mint észrevétlennek maradni. Miután lehalásztam a szalagról a bőröndömet és a sporttáskámat kifelé indultam. A túloldalon ott várt rám apám.

- Isten hozott fiam. – Ölelt át.

- Szia, apa. – Viszonoztam a köszönést miután elengedett. Bepakoltam a csomagtartóba és beültem mellé. Gelsenkirchenbe tartottunk a Bismarck városrészre. A több mint fél órás út alatt az ablakon kifelé bámultam az elsuhanó tájat. Apám nem volt beszédes kedvében és ezért nagyon hálás voltam. Jól ismertem a környéket. Minden kicsit nagyobb lett és kicsit kopottabb vagy épp újabb. Az idő mindenhol otthagyta a nyomát. Bár csak 23 éves vagyok, tudtam, hogy az idő engem sem fog elkerülni.

Anyu szintén öleléssel fogadott és aggódva méregetett.

- Jól vagyok. – Mondtam és igyekeztem minél meggyőzőbb lenni, de őt átlátott rajtam. Az egyetlen, aki látta, hogy mi is lapul a mindig nyugodt felszín alatt.

- Mi büszkék vagyunk rád. Ne csüggedj. Lesz még alkalmad bizonyítani. – Tudtam, hogy ők azok lesznek. Hisz senki nem vár tőlem csodát. De mit számít ez? Mikor én vagyok az, aki magasra teszi azt a bizonyos lécet…

Nem vágytam másra csak arra, hogy pihenhessek. Felsétáltam a szobámba és egyből ledőltem az ágyra. Kezeimet a fejem alá csúsztattam és a plafont kezdtem el bámulni, majd körbejártattam tekintetem rég nem látott szobámon és meglepetten fedeztem fel a fal mellett lévő nem kis mennyiségű különböző méretű dobozokból álló halmot. Felkeltem és a legfelső dobozt felnyitottam, a régi mezeim voltak belehajtogatva, amik alatt kupák és érmek voltak gondosan becsomagolva a doboz alján. Tudtam, hogy megvannak, csak azt nem értettem mit keresnek itt. Lesétáltam kezembe a Westfalia Gelsenkirchen mezemmel. Az első ifi csapatom volt még 95-ben.

- Látom megtaláltad a régi mezeidet. – Nézett rám anyu.

- Nem volt nehéz mikor ott van a szobámba. - Mondtam elgondolkodva. - De tényleg miért van ott?

- Lepakoltuk a padlást és minden holmidat betettünk a szobádba. Gondoltuk, majd ha lesz kedved, átválogatod.

- És mi van a többibe? – Kérdeztem, mert nem hittem, hogy ennyi felesleges dolgot száműztem volna oda.

- Ez, az. Képek, levelek, emlékek. – Hadarta apu. Egy rövid nosztalgiázás után visszamentem és újra végignyúltam az ágyon, de most el is aludtam és hosszú idő után végre nyugodtan telt az éjszakám. Korán keltem és miután letusoltam, visszafelé menet a kezembe vettem egy kisebb dobozt. Leemeltem a tetejét. Legfelül egy kép volt. A kezembe véve lerogytam az ágyra.

 Jól ismertem ezt az arcot, de olyan régen láttam már. Évek teltek el az óta. Egy sötétszőke, kék szemű lány mosolygott rám. Ezen a képen 14 éves lehetett és azt hiszem akkor láttam utoljára. Maya és én a legjobb barátok voltunk egész kicsi korunk óta, de csak a nyarakat töltöttük együtt, mert ő Magyarországon élt. A családdal minden évben a Balaton partjára jártunk nyaralni ahol ő is lakott. Az év többi részében leveleztünk emellett pedig telefonáltunk is. Aztán szép lassan minden elmaradt. Miután átkerültem a Schalke felnőtt csapatába a nyaralások elmaradtak. Aztán a telefonok is ritkultak, és később már a levelekre sem volt időm válaszolni. Legalább is ezzel magyaráztam akkor és ő megértette. De az igazság az volt, hogy nem is szántam rá elég időt. Pedig ha nagyon akarom lett volna. De a lényegen nem változtatott, megszakadt a kapcsolatunk. Megfordítottam a képet. Nem sokat tudtam az ő nyelvén, mert ő beszélt az enyémen.

„Barátok örökké”

Ezt a két szót viszont nagyon is jól ismertem csak épp elfelejtettem a jelentőségét. Elfelejtettem mennyit jelentette nekem, ami köztünk volt… Letéve a képet kivettem a legfelső levelet és nagy meglepetésemre nem volt kibontva. Döbbenten meredtem a zárt borítékra. Egy darabig csak forgattam és nem értettem, hogy lehet ez, hisz minden levelet olvastam és önző módon vártám is, hogy megérkezzenek, annak ellenére, hogy már régóta egyre sem válaszoltam. A postai pecsét már elhalványult így nem tudtam megnézni a dátumot, hogy mikor is adhatta fel. Kivettem a soron következőt és azon néztem meg a dátumot. A 2010-es Világbajnokság előtt kaptam kézhez. Azóta pedig elvileg semmi, bár nem tudom mit is vártam. Én a megbízható és szavahihető ember. Én, akiről mindenki azt hiszi, hogy senkinek nem fordítanék hátat, akinek fontosak a barátai. Hibát követtem el mikor azt hittem elég csak olvasni és rá gondolni. Hiába ismertük egymás gondolatait ebből ő nem tudhatta, hogy ugyanúgy vele vagyok, mint addig. Fogalmam se volt mit tegyek, vagy egyáltalán tegyek-e valamit. Felöltöztem és lementem kezembe a bontatlan levéllel. A szüleim a konyhába voltak.

- Mi az? – Kérdezte apu az újságból felnézve és kezembe lévő küldeményt tanulmányozta.

- Egy levél.

- Azt látom, de ki küldte?

- Maya. – Nyögtem ki és nevének kiejtésével a szám kiszáradt. Gondolatban nem fájt, de így, hogy ki kellett mondanom szinte marta a torkom.

- Maya? – Csodálkozott el és furcsa csillogás költözött a szemébe.

- Igen. Nem mondtátok, hogy jött tőle levél.

- Mert mostanában nem is jött.

- De akkor ez mikor?  – Tettem fel a kérdést.

- Mióta Madridban élsz ide nem jött levél. – Szögezte le.

- Emlékezz csak vissza rá miért nem olvastad el. – Szólalt meg először anyu kis szemrehányással a hangjában. És én nekiálltam az emlékeim közt kutatni mindhiába. – Bontsd ki. Könnyebb lesz. – Úgy tettem, ahogy mondta. Az első, amit megnéztem az a dátum volt, ami mintha csak kulcs lett volna ahhoz a néhány képhez és hangfoszlányhoz, ami beugrott. A kép, hogy elveszem a bátyámtól a levelet az utazásom napján. Akkor költöztem Madridba, miután a jelenlegi klubom leigazolt. Arra nem vettem a fáradtságot, hogy olyan helyre tegyem ahol meg is találom és később, akár a repülőn elolvassam. Csak ledobtam, valahova. Elborzadtam. Egy olyan képet mutattam magamról, amilyen valójában nem vagyok. Vajon mit gondolhat rólam? Gondolhat egyáltalán még rám?

- Ledobtad az egyik táskádra és becsúszott a régi komód alá a folyosón. Tavaly találtuk meg mikor a nővéred elvitte. – Magyarázta anyu.

- És miért nem adtátok oda? – Kérdeztem számon kérőn.

- Lassan a testtel fiatalember. – Csitított apám. – Lett volna jelentősége? Mikor beszéltél vele utoljára? Mikor írtál neki egy sort is csak úgy magadtól, vagy válaszoltál egyetlen levélre is? – Kérdezte. Persze jól tudta, hogy nem fogok tudni válaszolni neki ezért felálltam és felhúztam a cipőm.

- Hová mész? – Szólt utánam anyu.

- Futni. – Mondtam hátra se nézve és kiléptem az ajtón. A fű még reggeli harmattól csillogott. Jobbra indultam el és egyre jobban szaporáztam lépteim. Kezembe a már félig összegyűrt levéllel nekiiramodtam és közben gondolatok kusza szálai gabalyodtak össze a fejembe. Hogy jutottam el idáig? Hogy felejthettem el, amit évekkel ezelőtt olyan biztosra ígértem. Hogy felejthettem el, hogy ki vagyok neki és ki ő nekem…

Nem is olyan messziről vonat kürtje hallatszott, ez volt, ami visszarántott a valóságba. Egy vasúti csomópont szelte ketté a várost. Döbbentem vettem tudomásul, hogy hirtelen mindenről ő jut eszembe. Annyi közös emlékünk van. Annyi amennyit sok ember egy életen át nem gyűjt. Nekünk az pedig nem több mint a gyerekkorunk. A több vágányos hálózaton túli részt egy felüljárón lehetett megközelíteni. A közepén megálltam és lenéztem a mélységbe ahol egy tehervonat lustán indult hosszú útjának. A kezembe lévő gyűrött papírt egyre súlyosabbnak éreztem. Itt volt az ideje, hogy végre elolvassam. Széthajtogattam és amennyire tudtam kisimítottam a gyűrődéseket.

Hola, Mes!

Azt hiszem most már ez lesz… Vagy már ez az aktuális köszönés körülötted. Nem tudom, mikor kapod meg a levelem, bár sokszor már abban is kételkedek, hogy egyáltalán megkapod őket. Félre ne érts. Tudom, hogy rengeteg dolgod van. A club a válogatott a meccsek az edzések a kötelező megjelenések és a többi… Gondolom az évek múlásával ez nem változott. És amekkora focista lett belőled szerintem ezekből csak több lett. Tudod mi a szörnyű? Képtelen vagyok haragudni rád. És minden, amit érzek nem több mint csalódás. És ezt fokozta a várakozás. Az, hogy minden egyes nap arra vártam, hogy jöjjön tőled bármi. Már egy képeslapnak is örültem volna. De semmi… Igen a múlt idő az nem véletlen. Egy ideje megelégszem azzal, hogy néha hallok rólad. Még szerencse, hogy ekkora sztár vagy különben már joggal hihetném azt, hogy meghaltál vagy valami hasonló…

Jut’ eszembe gratulálok a harmadik helyhez. Téged ismerve ez neked nem elég jó, de még mindig jobb harmadiknak, mint másodiknak lenni. Gondolj csak bele. Minden bajnokság igazi vesztese az, aki épp, hogy lecsúszik a dobogó legfelső fokáról. Ha most itt lennél biztos vitáznál velem erről, de nem vagy, így 1-0 ide. Szóval ne csüggedj, a spanyoloknál így is bevágódtál. Gondolom a Real Madrid ellen nincs kifogásod. Igazam van? Tutira igazam van. Büszke vagyok rád, még akkor is, ha szerinted ez nem nagy dolog. Nem ez szerinted is nagy dolog. És bizony az. Örülök, hogy a barátod lehettem. Tudom, hogy most se kerülte el a figyelmed a múlt idő. Sokáig tartott, míg bevallottam saját magamnak és itt az ideje, hogy le is írjam, nincs rám szükséged és ezért nem neheztelhetek rád… Nem tagadom, veszettül fáj és nagyon rossz érzés, de ahogy minden más úgy egyszer ez is elmúlik majd. Nem feltételezem, hogy most jutna eszedbe írni nekem, de ha mégis akkor kérlek, ne tedd. Nem akarom. Én sem írok többet. Túl sok idő telt el azóta és úgy érzem itt az ideje, hogy én is elengedjem ezt a barátságot. Hogy elengedjelek. Ne hidd, hogy haraggal gondolok rád vagy elfelejtelek, mert úgy érzem, azt sose tudnám, de eltemetek magamba mindent jó mélyre, hogy ne tudjon fájni... Ne okold magad, ilyen az élet.

Minden jót Mesut és sok sikert kívánok neked.

Maya

- Maya. – Fejeztem be a levél olvasást hangosan, hogy utána ökölbe szorult kezem közé gyűrődjön ismét. A távolba néztem, és tanácstalanul meredtem a semmibe. Majdnem két év telt el az óta és most fogalmam se volt mit kellene tennem. Ezt nagyon elrontottam és most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzik az életemből egy olyan ember, aki már azelőtt a barátom volt, hogy az lettem, aki. Ő hiányzott nekem. Ennyi éven át képes voltam háttérbe szorítani ezt de most csak egy dolog lebegett előttem. Az hogy ezt jóvá kell tennem. Elkezdtem visszafelé futni miközben azon gondolkodtam, hogyan tegyem mindezt. Egy levél már kevés és egy telefon se oldana meg semmit. Csak egyetlen megoldás volt. Meg se állva a szobámba futottam és gyorsan letusoltam, hogy aztán összeszedjem  fontosabb dolgaim valamint néhány ruhát, miközben a repteret hívtam, hogy jegyet foglaljak. Nem gondolkodtam csak azt tettem, amiről úgy gondoltam már nem most kellett volna.

- Elutazol? – Kérdezte anyu meglepetten

- El.

- Mégis hová?

- Megkeresem Mayát. – Mosolyogtam rá...