1. fejezet

Szijasztok!

Meghoztam az első fejezetet és szeretném megköszönni, hogy ekkora érdeklődéssel voltatok iránta. Nagyon jól esik és csak remélni tudom, hogy nem fogok csalódást okozni a tartalmával. Nem írtam túl hosszúra, de csak mert a következő hamar fog érkezni.

Elsősorban Skyes-nak ajánlanám, de mindenki másnak is, aki várta és valamilyen módon nyomott hagyott maga után.Szívesen húznám még az időt egy hosszú bevezetővel, de nem sok értelmét látom úgyhogy jó olvasást kívánok.

Puszi: Vii

 ~*~

„… ahol eltörtél ott leszel erős, ahol vesztettél ott leszel legyőzhetetlen…”

Müller Péter

Mes szemszöge:

A 2012-es Európa-bajnokság véget ért . A szurkolók újra csak hétköznapi emberek arcfestés, mezek és zászlók nélkül. Persze ez csak látszat, hisz hetekig beszélnek még egy-egy emlékezetes pillanatról. Elemeznek és felteszik a kérdést: Mi lett volna ha? Én is feltettem ezt a kérdést, pedig az eredményen mit sem változtat. Több ezer ember mellett én is sajnáltam a csapat korai és értelmetlen kiesését. Vannak akik csalódottak és szomorúak, de vannak, akik még örülnek és lesznek olyanok is, akik hetek múlva is örömmámorba fognak úszni. Nem bírtam elviselni magam körül a boldogságot. Túlságosan csalódott voltam és megtört ahhoz, hogy ottmaradjak. Rengeteg kérdés merült fel bennem, de képtelen voltam választ találni rájuk kusza gondolataim között. Magányra vágytam, egyedül létre, hogy elmerüljek az önsajnálat mélységeibe. Nem tudtam szabadulni a történtek képeitől. Újra és újra lejátszódott és minden egyes alkalommal szembesültem a hibákkal, ami ott és akkor a csapat vesztét okozta.

Tíz perc. Talán csak ennyin múlott. Ha ennyivel tovább tartott volna a meccs, akkor talán most nem egy Németországba tartó gépen ülök. Nincs saját lakosom ezért a szüleimnél leszek pár napot, talán hetet. Időre van szükségem, pihenésre és nyugalomra.Túl sok a talán és úgy érzem képtelen vagyok feldolgozni a vereséget. Az EB legnagyobb vesztesei voltunk.

Reményekkel telve vágtam neki a kontinenstornának és a csapatunk mondhatni szárnyaltunk… 90 perc. Ennyi kellett, hogy az álmom a semmibe vesszen. Nem csak a Real Madriddal, hanem a válogatottal is sikereket akartam elérni. És most két évet kell várnom, hogy újra bizonyítani tudjak. De most felejteni akartam, nem gondolni arra, hogy mi volt, és hogy mi lesz.

A gép Düsseldorfban landolt késő délután. Próbáltam nem nagy feltűnést kelteni és lábam elé bámulva igyekeztem a csomagjaimért. Az ember saját szülőhazájában elismert focistaként, egy légi közlekedési csomópontban, ami hemzseg az EB-ről jött szurkolókkal ez könnyebb, mint gondoltam. Hisz sokan a csatlakozásukra siettek, míg mások csak arra vágytak, hogy kijussanak ebből a fullasztó tömegből. Őszintén szólva én is, de ez nehezebb volt, mint észrevétlennek maradni. Miután lehalásztam a szalagról a bőröndömet és a sporttáskámat kifelé indultam. A túloldalon ott várt rám apám.

- Isten hozott fiam. – Ölelt át.

- Szia, apa. – Viszonoztam a köszönést miután elengedett. Bepakoltam a csomagtartóba és beültem mellé. Gelsenkirchenbe tartottunk a Bismarck városrészre. A több mint fél órás út alatt az ablakon kifelé bámultam az elsuhanó tájat. Apám nem volt beszédes kedvében és ezért nagyon hálás voltam. Jól ismertem a környéket. Minden kicsit nagyobb lett és kicsit kopottabb vagy épp újabb. Az idő mindenhol otthagyta a nyomát. Bár csak 23 éves vagyok, tudtam, hogy az idő engem sem fog elkerülni.

Anyu szintén öleléssel fogadott és aggódva méregetett.

- Jól vagyok. – Mondtam és igyekeztem minél meggyőzőbb lenni, de őt átlátott rajtam. Az egyetlen, aki látta, hogy mi is lapul a mindig nyugodt felszín alatt.

- Mi büszkék vagyunk rád. Ne csüggedj. Lesz még alkalmad bizonyítani. – Tudtam, hogy ők azok lesznek. Hisz senki nem vár tőlem csodát. De mit számít ez? Mikor én vagyok az, aki magasra teszi azt a bizonyos lécet…

Nem vágytam másra csak arra, hogy pihenhessek. Felsétáltam a szobámba és egyből ledőltem az ágyra. Kezeimet a fejem alá csúsztattam és a plafont kezdtem el bámulni, majd körbejártattam tekintetem rég nem látott szobámon és meglepetten fedeztem fel a fal mellett lévő nem kis mennyiségű különböző méretű dobozokból álló halmot. Felkeltem és a legfelső dobozt felnyitottam, a régi mezeim voltak belehajtogatva, amik alatt kupák és érmek voltak gondosan becsomagolva a doboz alján. Tudtam, hogy megvannak, csak azt nem értettem mit keresnek itt. Lesétáltam kezembe a Westfalia Gelsenkirchen mezemmel. Az első ifi csapatom volt még 95-ben.

- Látom megtaláltad a régi mezeidet. – Nézett rám anyu.

- Nem volt nehéz mikor ott van a szobámba. - Mondtam elgondolkodva. - De tényleg miért van ott?

- Lepakoltuk a padlást és minden holmidat betettünk a szobádba. Gondoltuk, majd ha lesz kedved, átválogatod.

- És mi van a többibe? – Kérdeztem, mert nem hittem, hogy ennyi felesleges dolgot száműztem volna oda.

- Ez, az. Képek, levelek, emlékek. – Hadarta apu. Egy rövid nosztalgiázás után visszamentem és újra végignyúltam az ágyon, de most el is aludtam és hosszú idő után végre nyugodtan telt az éjszakám. Korán keltem és miután letusoltam, visszafelé menet a kezembe vettem egy kisebb dobozt. Leemeltem a tetejét. Legfelül egy kép volt. A kezembe véve lerogytam az ágyra.

 Jól ismertem ezt az arcot, de olyan régen láttam már. Évek teltek el az óta. Egy sötétszőke, kék szemű lány mosolygott rám. Ezen a képen 14 éves lehetett és azt hiszem akkor láttam utoljára. Maya és én a legjobb barátok voltunk egész kicsi korunk óta, de csak a nyarakat töltöttük együtt, mert ő Magyarországon élt. A családdal minden évben a Balaton partjára jártunk nyaralni ahol ő is lakott. Az év többi részében leveleztünk emellett pedig telefonáltunk is. Aztán szép lassan minden elmaradt. Miután átkerültem a Schalke felnőtt csapatába a nyaralások elmaradtak. Aztán a telefonok is ritkultak, és később már a levelekre sem volt időm válaszolni. Legalább is ezzel magyaráztam akkor és ő megértette. De az igazság az volt, hogy nem is szántam rá elég időt. Pedig ha nagyon akarom lett volna. De a lényegen nem változtatott, megszakadt a kapcsolatunk. Megfordítottam a képet. Nem sokat tudtam az ő nyelvén, mert ő beszélt az enyémen.

„Barátok örökké”

Ezt a két szót viszont nagyon is jól ismertem csak épp elfelejtettem a jelentőségét. Elfelejtettem mennyit jelentette nekem, ami köztünk volt… Letéve a képet kivettem a legfelső levelet és nagy meglepetésemre nem volt kibontva. Döbbenten meredtem a zárt borítékra. Egy darabig csak forgattam és nem értettem, hogy lehet ez, hisz minden levelet olvastam és önző módon vártám is, hogy megérkezzenek, annak ellenére, hogy már régóta egyre sem válaszoltam. A postai pecsét már elhalványult így nem tudtam megnézni a dátumot, hogy mikor is adhatta fel. Kivettem a soron következőt és azon néztem meg a dátumot. A 2010-es Világbajnokság előtt kaptam kézhez. Azóta pedig elvileg semmi, bár nem tudom mit is vártam. Én a megbízható és szavahihető ember. Én, akiről mindenki azt hiszi, hogy senkinek nem fordítanék hátat, akinek fontosak a barátai. Hibát követtem el mikor azt hittem elég csak olvasni és rá gondolni. Hiába ismertük egymás gondolatait ebből ő nem tudhatta, hogy ugyanúgy vele vagyok, mint addig. Fogalmam se volt mit tegyek, vagy egyáltalán tegyek-e valamit. Felöltöztem és lementem kezembe a bontatlan levéllel. A szüleim a konyhába voltak.

- Mi az? – Kérdezte apu az újságból felnézve és kezembe lévő küldeményt tanulmányozta.

- Egy levél.

- Azt látom, de ki küldte?

- Maya. – Nyögtem ki és nevének kiejtésével a szám kiszáradt. Gondolatban nem fájt, de így, hogy ki kellett mondanom szinte marta a torkom.

- Maya? – Csodálkozott el és furcsa csillogás költözött a szemébe.

- Igen. Nem mondtátok, hogy jött tőle levél.

- Mert mostanában nem is jött.

- De akkor ez mikor?  – Tettem fel a kérdést.

- Mióta Madridban élsz ide nem jött levél. – Szögezte le.

- Emlékezz csak vissza rá miért nem olvastad el. – Szólalt meg először anyu kis szemrehányással a hangjában. És én nekiálltam az emlékeim közt kutatni mindhiába. – Bontsd ki. Könnyebb lesz. – Úgy tettem, ahogy mondta. Az első, amit megnéztem az a dátum volt, ami mintha csak kulcs lett volna ahhoz a néhány képhez és hangfoszlányhoz, ami beugrott. A kép, hogy elveszem a bátyámtól a levelet az utazásom napján. Akkor költöztem Madridba, miután a jelenlegi klubom leigazolt. Arra nem vettem a fáradtságot, hogy olyan helyre tegyem ahol meg is találom és később, akár a repülőn elolvassam. Csak ledobtam, valahova. Elborzadtam. Egy olyan képet mutattam magamról, amilyen valójában nem vagyok. Vajon mit gondolhat rólam? Gondolhat egyáltalán még rám?

- Ledobtad az egyik táskádra és becsúszott a régi komód alá a folyosón. Tavaly találtuk meg mikor a nővéred elvitte. – Magyarázta anyu.

- És miért nem adtátok oda? – Kérdeztem számon kérőn.

- Lassan a testtel fiatalember. – Csitított apám. – Lett volna jelentősége? Mikor beszéltél vele utoljára? Mikor írtál neki egy sort is csak úgy magadtól, vagy válaszoltál egyetlen levélre is? – Kérdezte. Persze jól tudta, hogy nem fogok tudni válaszolni neki ezért felálltam és felhúztam a cipőm.

- Hová mész? – Szólt utánam anyu.

- Futni. – Mondtam hátra se nézve és kiléptem az ajtón. A fű még reggeli harmattól csillogott. Jobbra indultam el és egyre jobban szaporáztam lépteim. Kezembe a már félig összegyűrt levéllel nekiiramodtam és közben gondolatok kusza szálai gabalyodtak össze a fejembe. Hogy jutottam el idáig? Hogy felejthettem el, amit évekkel ezelőtt olyan biztosra ígértem. Hogy felejthettem el, hogy ki vagyok neki és ki ő nekem…

Nem is olyan messziről vonat kürtje hallatszott, ez volt, ami visszarántott a valóságba. Egy vasúti csomópont szelte ketté a várost. Döbbentem vettem tudomásul, hogy hirtelen mindenről ő jut eszembe. Annyi közös emlékünk van. Annyi amennyit sok ember egy életen át nem gyűjt. Nekünk az pedig nem több mint a gyerekkorunk. A több vágányos hálózaton túli részt egy felüljárón lehetett megközelíteni. A közepén megálltam és lenéztem a mélységbe ahol egy tehervonat lustán indult hosszú útjának. A kezembe lévő gyűrött papírt egyre súlyosabbnak éreztem. Itt volt az ideje, hogy végre elolvassam. Széthajtogattam és amennyire tudtam kisimítottam a gyűrődéseket.

Hola, Mes!

Azt hiszem most már ez lesz… Vagy már ez az aktuális köszönés körülötted. Nem tudom, mikor kapod meg a levelem, bár sokszor már abban is kételkedek, hogy egyáltalán megkapod őket. Félre ne érts. Tudom, hogy rengeteg dolgod van. A club a válogatott a meccsek az edzések a kötelező megjelenések és a többi… Gondolom az évek múlásával ez nem változott. És amekkora focista lett belőled szerintem ezekből csak több lett. Tudod mi a szörnyű? Képtelen vagyok haragudni rád. És minden, amit érzek nem több mint csalódás. És ezt fokozta a várakozás. Az, hogy minden egyes nap arra vártam, hogy jöjjön tőled bármi. Már egy képeslapnak is örültem volna. De semmi… Igen a múlt idő az nem véletlen. Egy ideje megelégszem azzal, hogy néha hallok rólad. Még szerencse, hogy ekkora sztár vagy különben már joggal hihetném azt, hogy meghaltál vagy valami hasonló…

Jut’ eszembe gratulálok a harmadik helyhez. Téged ismerve ez neked nem elég jó, de még mindig jobb harmadiknak, mint másodiknak lenni. Gondolj csak bele. Minden bajnokság igazi vesztese az, aki épp, hogy lecsúszik a dobogó legfelső fokáról. Ha most itt lennél biztos vitáznál velem erről, de nem vagy, így 1-0 ide. Szóval ne csüggedj, a spanyoloknál így is bevágódtál. Gondolom a Real Madrid ellen nincs kifogásod. Igazam van? Tutira igazam van. Büszke vagyok rád, még akkor is, ha szerinted ez nem nagy dolog. Nem ez szerinted is nagy dolog. És bizony az. Örülök, hogy a barátod lehettem. Tudom, hogy most se kerülte el a figyelmed a múlt idő. Sokáig tartott, míg bevallottam saját magamnak és itt az ideje, hogy le is írjam, nincs rám szükséged és ezért nem neheztelhetek rád… Nem tagadom, veszettül fáj és nagyon rossz érzés, de ahogy minden más úgy egyszer ez is elmúlik majd. Nem feltételezem, hogy most jutna eszedbe írni nekem, de ha mégis akkor kérlek, ne tedd. Nem akarom. Én sem írok többet. Túl sok idő telt el azóta és úgy érzem itt az ideje, hogy én is elengedjem ezt a barátságot. Hogy elengedjelek. Ne hidd, hogy haraggal gondolok rád vagy elfelejtelek, mert úgy érzem, azt sose tudnám, de eltemetek magamba mindent jó mélyre, hogy ne tudjon fájni... Ne okold magad, ilyen az élet.

Minden jót Mesut és sok sikert kívánok neked.

Maya

- Maya. – Fejeztem be a levél olvasást hangosan, hogy utána ökölbe szorult kezem közé gyűrődjön ismét. A távolba néztem, és tanácstalanul meredtem a semmibe. Majdnem két év telt el az óta és most fogalmam se volt mit kellene tennem. Ezt nagyon elrontottam és most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzik az életemből egy olyan ember, aki már azelőtt a barátom volt, hogy az lettem, aki. Ő hiányzott nekem. Ennyi éven át képes voltam háttérbe szorítani ezt de most csak egy dolog lebegett előttem. Az hogy ezt jóvá kell tennem. Elkezdtem visszafelé futni miközben azon gondolkodtam, hogyan tegyem mindezt. Egy levél már kevés és egy telefon se oldana meg semmit. Csak egyetlen megoldás volt. Meg se állva a szobámba futottam és gyorsan letusoltam, hogy aztán összeszedjem  fontosabb dolgaim valamint néhány ruhát, miközben a repteret hívtam, hogy jegyet foglaljak. Nem gondolkodtam csak azt tettem, amiről úgy gondoltam már nem most kellett volna.

- Elutazol? – Kérdezte anyu meglepetten

- El.

- Mégis hová?

- Megkeresem Mayát. – Mosolyogtam rá...