2. fejezet

Szijasztok!

Tudom ez megint nem lett hosszú, de itt abba kellett hagynom, mert ezután Maya jön! :D

Köszönöm szépen a kommenteket és a pipákat. Nagyon örülök, hogy nem okoztam csalódást. Remélem, ezzel se fogok. A következő részt kb. egy hét múlva fogom hozni.

A részt elsősorban és továbbra is Skyes-nak ajánlom, az első számú Béka királyfi rajongónak.

Jó olvasást és ne fogjátok vissza magatokat.

Puszi:

Vii

~*~

„Amikor egy barátság olyan mélyre nyúlik, hogy már nem is barátnak, hanem egynek érezzük magunkat a másikkal, akkor azt a köteléket nagyon nehéz elszakítani…”

 

Mes szemszöge:

Anyu nem hitte, hogy amit készülök tenni az jó ötlet, és megannyi okot próbált felsorolni, ami az utazásom ellen szólt, de úgy éreztem, ha most meghátrálok, akkor talán sose lesz újra elég bátorságom ahhoz, hogy megtegyem ezt a lépést. Jóvá akartam tenni a hibáimat és nem engedtem, hogy bármilyen gyenge kifogás visszatartson.

… - Biztos jó ötlet ez? Ennyi idő után? És ha nem akar látni?

- Nem tudom biztosan mi lesz. Még csak sejtésem sincs, de ha nem próbálom meg, akkor… Nekem csak muszáj odamennem. – Nem akartam belegondolni, hogy ennek esetleg örökre vége.

- És mi van, ha nem kíváncsi rád?

- Akkor teljesen igaza van. De nem hagyhatom, hogy úgy érjen véget, hogy meg se próbáltam helyre hozni.

- Hagyd, had menjen.

- De Mustafa.

- Ő rontotta el, neki kell helyrehozni.

- Én csak meg akarom óvni.

- Mayát se óvta meg senki attól, amin átment. – Nézett ránk. Nekem eszembe se jutott tiltakozni ez ellen, anyám pedig nem vitatkozhatott vele. Csak most vettem észre, hogy mennyire a lelkén viselte ezt a dolgot. Ő előbb rájött arra, amihez nekem az a levél kellett. Tudtam jól, hogy az utolsó mondatot főleg nekem címezte. Igazából azt is mondhatta volna, hogy ha nem hozod rendbe, haza se gyere. De nem voltunk már gyerekek…

Apu szerette Mayát, akár a lányát. A családunk elég zárkózott és ritkán fogadtunk el bárkit. Maya, ezen, kevesek közé tartozott. De hogy is lehetett volna neki nemet mondani? A szőke, kékszemű és cserfes kislánynak, aki boldogan csacsogott. Az első találkozásunk alkalmával az ujja köré csavarta az egész családot. Hozzáteszem nem volt valami kellemes, de ma már csak egy szép emlék.

Maya három évvel volt fiatalabb nálam. Öt éves volt akkor, és épp meg tanult biciklizni. Ez nem sokban különbözik a jogosítvány megszerzésénél. Sok fiatal azt hiszi, hogy megkap egy kis plasztik kártyát és tud vezetni. Azzal a különbséggel, hogy az okmány mellé jár a jó tanács. Attól, hogy letetted a jogsit még nem tudsz vezetni, épp csak esélyt kaptál rá, hogy megtanulj. Valahogy így van ez a csengővel felszerelt kormánnyal is meg a pótkerék elhagyásával. Ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy van fék. Ő élvezte, hogy tud biciklizni két keréken én pedig túl „fiú” voltam ahhoz, hogy félreálljak az útjából. És szentül meg voltam győződve róla, hogy arrébb megy. Nos, nem tette és én sem. Így sikerült frontálisan ütköznünk. A bicikliknek ugyan nem esett baja, de mi mindketten épp elég horzsolást gyűjtöttünk össze. Nekem is fájt és ebből gondoltam, hogy neki is. Remegett az ütközés és esés hatására, de sírás helyett csak azt hajtogatta, hogy „au-au-au” és fél lábon ugrált, mert a térdén lévő seb miatt nem tudta kinyújtani. Nem nagyon tudtam mit csináljak vagy mondjak-e neki valamit, mert nem tudtam, hogy megért-e. Csak tehetetlenül néztem, amit csinál. Aztán mikor végre letette a lábát és megnézte a sebét csak akkor kezdett sírni. Egyszerű pszichológia. Nem fájt neki annyira, mint amilyen vészesen kinézett, és amikor meglátta kétségbeesett.  Ezt már nem hagyhattam szó nélkül és őszintén meglepődtem mikor megértette, amit mondok neki. Először azt hittem, hogy ő is csak vakációzik. Elbicegtünk a biciklikkel együtt a nyaralóig ahol laktunk. De egy szót se szólt hozzám. Mint később kiderült, azért, nehogy elsírja magát. Csak az után szólalt meg, hogy anyu lemosta a lábáról a vért és látta, hogy nem akkora a baj, persze ehhez kellett a folyamatos nyugtatása is. Onnantól kezdve viszont nem volt csendben. Csak mondta-mondta és mondta. Na és persze kérdezett. Megállás nélkül. És egy hangos nyikkanás nélkül tűrte, hogy anyu lefertőtlenítse a sebeit. Mikor pedig én voltam a soros közölte velem, hogy nem fog fájni…

Mosolyogtam az emlékeken és ez csak a kezdet volt. A környezetemnek fura lehetett, hogy egy nyolc éves fiú legjobb barátja egy öt éves kislány, viszont ez a legkevésbé sem érdekelt. Mayában minden megvolt, hogy annak tartsam. Az elején talán csak azért voltam vele, mert úgy éreztem vigyáznom kell rá, mert Ő még kicsi és törékeny. És talán a bűntudat is ott volt, amiért majdnem összetörtem. Később viszont Ő volt az, aki megértett, aki mellettem állt még több száz kilométeres távolságból is és támogatott. Mindig magamért volt a barátom. Mindenféle haszonhúzás nélkül. Talán ez hiányzott a legjobban. Persze a csapattársaim és a családom mindenben mellettem voltak. Azóta, senki nem állt hozzám annyira közel, mint Ő.

A gép kora délután landolt, és ahogy a több tonnás utasszállító földre szállt, az én szívemre majdhogynem elviselhetetlenül nehézsúly telepedett. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet hívatlanul beállítani, de azt se tudtam, hogy mit mondhatnék ennyi idő után. Ráadásul megbántottam az egyetlen lányukat, ami nem túl jó pont. Sőt valószínűleg túl sok rossz pont. Kezdtem úgy érezni, hogy megfutamodok, hogy a következő lépést hátrafelé teszem meg. De az érzés, hogy szükségem van rá, elemi erőként hasított belém és csak ez számított. Minden mást kizártam.

Béreltem egy autót, amivel lejutottam a Balaton parti városba. Sokszor tettem meg ezt az utat és még most is rabul ejt a szépsége. Rengeteg helyen jártam már. Egyik szebb volt, mint a másik, de úgy éreztem ehhez egyik sem ér fel. talán a gyerekkorom miatt, talán az emlékek miatt. Vagy csak azért, mert már régen jártam itt. Nem tudtam mi az ok, de örültem, hogy itt vagyok. Kényelmesen vezettem le a kilométereket és az alig két órás út után vegyes érzésekkel parkoltam le a régen látott ház előtt.

Ismerősek voltak a szürke és a kőlapokkal díszített falak. A kétszárnyú ajtók és a lépcső, ami a bejárathoz vezetett. Ismerős volt, de mégsem ugyanaz. Körülnéztem és rájöttem, hogy minden megváltozott, hogy semmi se olyan, mint régen és tudtam, hogy mindegy mit várok ettől a találkozástól semmi nem lesz olyan, mint az utolsónál. Nem, mert nem csak környezetünk változott, hanem mi magunk is. Fogalmam se volt mióta ácsorogtam ott, azt se vettem észre, hogy valaki időközben kijött a házból.

- Mesut Özil. Hát ideértél? – Hallottam meg egy kedves hangot és bár váratlanul ért nem ijedtem meg, épp csak meglepődtem.

- Tudtátok? – Néztem Adélre, aki Maya anyukája volt. Német származású és ez megmagyarázta, hogy tudott a lánya öt évesen anyanyelvi szinten beszélgetni velünk.

- Gulizar felhívott, hogy jössz. – Mosolygott. – Olyan régen láttalak. Had nézzelek Te gyerek. – Húzott ki a kocsi takarásából. – Így eltűnni. Legalább néha telefonálhatnál volna. – Korholt le. Megjegyzem jogosan. És szégyelltem is magam. – Mindegy a lényeg, hogy most itt vagy. Gyere be. Hozd a csomagjaidat is. Biztos éhes vagy.

- Ooo a világért se akarok zavarni. – Torpantam meg.

- Nem zavarsz. Gyere csak.

- De tényleg. Majd keresek egy szállodát.

- Na jó Mesut. Beszéljünk arról, amiről a dolog szól. – Igaza volt. Kár lett volna valami gyenge ki fogást találni.

- Maya tudja? – Kérdeztem.

- Nem. Nem mondtuk meg neki. És nézd. Miattunk ne fájjon a fejed. Nem tőlünk kell bocsánatot kérned, hanem tőle. Mivel itt vagy valószínűleg tartom, hogy rájöttél mit rontottál el. És ezt csak te tudod helyrehozni, ha készen állsz rá. – Mondta ezzel megadva a választás jogát, de eszembe se volt meggondolni magam. Már nem.

- Itthon van?

- Nincsen. Ilyenkor bicikli túrákat tart turistáknak, de hamarosan hazaér.

- Biciklitúrákat? – Mosolyodtam el.

- Nem hitted volna mi? Ezzel keresi a pénzt a fővárosi életre. Jó vezető és húzó ember. Az aktív kikapcsolódás híve.

- Nocsak-nocsak. Mesut tényleg te vagy? – Hallottam meg Márk hangját.

- Hello. – Köszöntem neki is.

- Végre nem csak TV-ben látunk. A bajnokság miatt pedig ne csüggedj, messze a legjobb játékos vagy. – Veregetett vállon. Nem hittem, hogy így fognak fogadni, de örültem, hogy nem ástam magam el teljesen. Előttük legalábbis, de hogy Mayánál mi a helyzet arról még fogalmam se volt. Abból, amit az anyukája mondott úgy éreztem nem lesz könnyű dolgom.

A régi szobát kaptam, amit mindig mikor náluk vendégeskedtem. Pont az övével szembe volt, de a folyosó, ami összekötötte, átszelte az egész emeletet. Lepakoltam a táskám és végigsétáltam a folyosón az ő szobája ajtajáig. Mikor utoljára itt jártam ezen az ajtón egy Hakkinen poszter volt. Most üres volt. Ebben sem értettünk egyet, hisz én az idősebb Schumachernek szurkoltam. Különböztünk, de mégis hasonlóak voltunk. Nem éreztük úgy, hogy mindenképpen azt kell csinálnunk, amit másoknak. Mindkettőnknek megvolt a maga útja, de ez a két út szorosan egymás mellett haladt. Most viszont nagy volt a távolság és őrjítő, hogy nem tudtam leszünk-e még valaha olyan közel egymáshoz.

Lementem és leültem a konyhapulthoz. Nem bírtam megnyugodni és tudtam, hogy ez egészen addig nem fog menni, míg nem találkozok vele. Talán utána se, de egyelőre, ezen kellett túl lennem. Beszélgetni kezdtük általános és hétköznapi dolgokról, amit egy ajtónyitódás majd csapódás szakított félbe. Felálltam és vártam, hogy belépjen.

Az arcán egy mosollyal jelent meg, amit úgy szerettem, de mikor meglátott eltűnt róla. A szemében csillant a felismerés fénye és mellette rengeteg érzelem. Csak egy pillanat volt. Sarkon fordult és elrohant. Csalódott és fájdalommal teli tekintetétől a mellkasom összeszorult.

- Maya várj! – Kiáltottam utána és el is indultam volna, ha Adél nem tart vissza.

- Hagyd most egy kicsit. Nagyon feldúlt. – Mondta, amit én is tudtam és pont ezért féltettem.

- És ha valami baja lesz?

- Nem lesz. Mayáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem hogy felelőtlen. Már nem az a kislány Mes. És amiben még biztos vagyok az-az, hogy szereti az életet. Vissza fog jönni, amint készen lesz rá. – Mondta és én még az ablakból láttam, ahogy felül a biciklire és elteker. Igaz volt alig pár pillanat volt csak hogy láttam. Ő már nem a 14 éves kislány volt, hanem egy gyönyörű, fiatal nő.

Kínomban elnevettem magam. Nem is tudom mit vártam az első találkozástól. Feloldozást? Hogy a nyakamba ugrik, és azt mondja semmi baj és mindent onnan folytatunk ahol annak idején befejeztük? Nem ezt semmiképp nem.

Eszembe jutott az utolsó éjszakánk, mikor ígéretet tettem, mert ő már akkor attól félt, hogy minden meg fog változni.

… - Nem akarom, hogy elmenj. – Bújt hozzám az utolsó éjszakánkon. – Félek, hogy nem jössz többet.

- Ne beszélj butaságokat, már hogyne jönnék? Rád mindig lesz időm.

- Megígéred?

- Meg. – Mondtam határozottan, de nem tudtam meggyőzni.

- Nem mehetnék veled?

- Nem hiszem. Neked itt van az életed nekem pedig ott. Itt van a családod.

- Tudom, de akkor is. Te vagy az egyetlen barátom. A szüleim mindig a szüleim maradnak, de a legjobb barátom nem biztos, hogy a barátom marad…

Újra eszembe jutott, hogy akkor hogy nézett rám. Csak a szemével könyörgött és nem akartam meglátni a félelmet. Mert félt, mindattól, ami bekövetkezett. Fájdalmat okoztam neki, pedig nem akartam. Viszont a nemtörődömségem megsebezte és nem tudtam mennyire mély ez a seb. Csak azt, hogy nekem kell begyógyítanom. Nem kötelességből vagy bűntudatból, hanem mert azt szeretném, ha újra egész lenne, mert a barátom, mert szeretem Őt…