3. fejezet

Szijasztok!
Meghoztam a folytatást! Most már a tőlem megszokott terjedelemmel.
Teljes egészében Maya szemszögéből. Zene amire táncolt, pont ezt hallgattam.
Remélem tetszeni fog. A kommenteket és a pipákat köszönöm. Na és a 2000-es látogatottságot. :D
Azt hiszem ennyi lenne!
Jó olvasást hozzá!
Puszi:
Vii

~*~

„Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor, amikor megértek e találkozásra.”

Márai Sándor

Maya szemszöge:

- Mit csinálsz este? – Kérdezte Davi.

- Egy ilyen veszett hosszú nap után? Teletömöm a hasam valami finommal, aztán befekszek a kádba, és ha ott nem alszok el, akkor talán eljutok az ágyig és reggelig ki se kelek onnan.

- Gyenge vagy. – Csóválta meg a fejét.

- Miért te mit terveztél?

- Tudod, csak a szokásosat. Egy kis lazulást.

- Mi van nincs társaságod?

- Azt hittem bevállalsz éjszakára, de ha nem hát nem. Viszont ha meggondolod magad, tudod, hol találsz. – Kacsintott és befordult az utcába ahol lakott. Nagyjából kizártnak tartottam, hogy ma este nála kössek ki, de nem kiabáltam el semmit. Mikor újra előre néztem tűnt csak fel, hogy egy ismeretlen autó parkol a házunk előtt. Meglepődtem. Nem tudtam, hogy vendégünk lesz, bár nem lenne új, hisz a ház elég nagy, és ha igény van rá anyuék ki szokták adni. Ők addig a garázsba költöznek, ami olyan, mint egy kisebb lakás, egyedül az én szobám tabu mindenki számára. Letámasztottam a biciklim és felfutottam a lépcsőn. Benyitottam és nem foglalkozva az esetleges vendégekkel elkiabáltam magam.

- Megjöttem és nagyon éhes vagyok. – Léptem beljebb egy mosollyal az arcomon, miközben a kesztyűmet próbáltam lehúzni, de ahogy megláttam ki áll az ebédlő asztal mellett a mosolyom eltűnt. Szinte biztos voltam benne, hogy egy pillanatra megállt a szívem, de csak azért, hogy utána őrült tempóba kezdje el verni a bordáimat. Ez nem valóság én most csak álmodom, biztos, hogy álmodom. Ő nem lehet itt. Miért lenne? Kezdtem szaporábban venni a levegőt és a sírás határán voltam, ezért fogtam magam és kirohantam. Hallottam még hogy valaki utánam szól, de szívem dobogása olyan mértékű volt, hogy nem értettem mit. Visszaültem a biciklire és elindultam. Céltalan bolyongásom kezdetét vette, és arról, próbáltam meggyőzni magam, hogy álmodom. Mindenáron fel akartam ébredni. De egy idő után rájöttem, hogy a megváltó ébredés nem jön el. Akkor már tudtam, hogy ez a valóság. Rengetegszer álmodtam vele, de azok sose így végződtek. Álmomban nem fájt a találkozás, ott minden olyan szép volt. Most viszont úgy éreztem, hogy ki akarják tépni a szívem. Mintha csak azért jött volna. Miután elment minden nap meghaltam egy kicsit és minden megválaszolatlan levélnél egy kicsit jobban. Meg tanultam élni az ürességgel, amit maga után hagyott, ami az óta egyre kisebb lett. Most hogy láttam őt olyan mintha vissza akarná venni a helyét, de az már nem akkora, mint mikor elment, már nincs akkora hely és úgy érzem, ez az érzés szétfeszít belülről. Össze voltam zavarodva és fogalmam se volt mit kellene tennem és addig, míg ezt nem tisztáztam le magamba nem mehettem haza.

Davi felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott mindig nyitva áll előttem az ajtó. Nem is vesződtem a kopogással csak elővettem a pótkulcsot rejtekéből és beengedtem magam. Kíváncsian hajtotta hátra a fejét a kanapén, hogy megnézze ki jött.

- Szia, Maya. Meggondoltad magad? – Kérdezte, de aztán végignézett rajtam. – Nem, Te nem gondoltad meg magad. Valami baj van. – Állapította meg és már ott is volt mellettem. – Ki bántott? Megverem. – Mondta elszántan mire keserűen felnevettem.

- Ugyan már Davi, Te a légynek se tudnál ártani. – Mondtam szipogva.

- Te sírtál?

- Éppen hogy.

- Elmondod? – Kérdezte mire megráztam a fejem. Az egyetlen ember volt, akinek meséltem Mesről és a hozzá fűződő érzéseimről. Muszáj volt, valakinek beszélnem róla. Erre egy kívülálló volt a legalkalmasabb, és Davi előtte nem volt része az életemnek.

- Később. – Suttogtam.

- Oké. Menj és tusolj le. Érezd magad otthon, mint máskor. – Engedett utamra egy homlok puszival. Egy pillanatra se tudtam elfelejteni az arcát. Azt a pillantást. Ahogy rám nézett. Úgy éreztem képtelen vagyok megbirkózni az újratalálkozás tényével. Semmit se szerettem volna jobban, mint, hogy ez valóság legyen és semmitől se féltem jobban. Beletörődtem, hogy elment és hogy nem fog visszajönni, hogy nincs szüksége rám, hogy nem kell neki a barátságom. Csalódott voltam. Nekem nem a hírnév kellett nem a neve. Nem a sztárfutballista Mesut Özil, hanem az, akit én megismertem. A német fiú. Persze elfogadtam volna a jelenlegi életét és azt is, hogy már nem egyedül csak az enyém. Éjszakákon át gondolkodtam és fájdítottam a szívem, hisz én voltam neki az egyetlen és miután híres lett csak én nem kellettem neki, csak engem dobott el. Talán az fájt a legjobban, hogy úgy sétált ki az életemből, hogy mosolyogva nézett vissza és hitegetett, hogy semmi nem fog megváltozni. Ha hat évvel ezelőtt úgy válunk el, hogy majd egyszer újra látjuk egymást, akkor mostanra talán már túl lennék ezen. De nem kaptam esélyt a felejtésre, minden nap reménykedtem és végül eljutottam arra a szintre, hogy ennek nekem kell véget vetnem és egészen máig azt hittem, hogy a mi barátságunk, már az életünk egy lezárult szakasza. Erre most itt van. Annyi kérdésem lett volna, de ezekre a kérdésekre csak Ő tudta a választ, de se arra nem voltam kész, hogy feltegyem se a válaszokra. Még nem.

- Minden rendben? – Kopogott be Davi, amivel visszarántott a gondolataimból. Aggódott, azt hiszem. Sosem látott még ilyennek.

- Persze. – Kiabáltam ki a zuhany alól. Rászántam magam, hogy megmossam a hajam, majd elvettem az egyik tusfürdőjét is, hogy használjam. Miután végeztem egy törölközőt magam köré egy másikat pedig a hajamra csavartam és birtokba vettem a szobáját ahol a ruhái voltak. Davi az év nagy részét nem itt töltötte. Ő is csak nyáron lakott itt akárcsak annak idején Mesut a különbség csak az, hogy fent Pesten vele éltem. Első évbe nem kerültem be a koleszba, Ő pedig lakótársat keresett a saját lakásába. Davi szülei gazdagok, több ingatlannal rendelkeznek, mint én ahány éves vagyok. Persze nekem fogalmam se volt erről és letesztelt. Mikor rájött, hogy én nem az az ember vagyok, aki kihasznál bizonyos helyzeteket jóban lettünk. Őszinte volt velem és én is vele. Olyan dolgokat mondtunk el egymásnak, amiről más nem tudott és nem is értett volna. Ami Davi és köztem van, azt semminek nem tudom nevezni. Egy bizonyos pontnál több, de annál a pontnál ugyanúgy kevesebb is. Folyamatosan egy kötélen táncolunk és mindig a helyzet adta, hogy merre billenünk. Miután felöltöztem lementem hozzá a nappaliba. Rám nézett és elmosolyodott.

- Most már biztos vagyok benne, hogy ezt az alsónadrágot csak azért vetetted meg velem, mert neked tetszett. – Jegyezte meg. Egy fehér trikó volt rajtam és az a bizonyos színes kockás alsónadrág. Csak megvontam a vállam. Igaza lehet. – Gyere ide. – Tárta szét a karjait és az oldalához kuporodtam.

- Mesélj.

- Először tekerj. – Utaltam az asztalon lévő fűre. Davi rendszeres fogyasztó én csak alkalmanként szoktam szívni. És tudom, hogy nem old meg semmit, de most szükségem volt arra, hogy néhány kapu bezáruljon, és ne engedje át a fájdalmat. Legalább egy kis ideig ne…

- Itt van Mes. – Mondtam miután kifújtam a füstöt. Úgy nézett rám Davi, mint akinek mindjárt kiesik a szeme. Aztán a tekintete megkeményedett.
 - Eszébe jutottál? – Hangjában volt némi megvetés. Túl sok mindent tudott és meg is értettem a reakcióját, de neki nem volt joga ítélkezni felette.

- Nem tudom. – Mondtam egyszerűen.

- És most mi lesz?

- Nem tudom.

- Tudsz mást is mondani ezen kívül?

- Nem tu… - Kezdtem, de a kezét a számra tette. - Ha kimondod, kiteszlek. Tudod, hogy megteszem. – Fenyegetett és én már kellő mennyiséget szívtam ahhoz, hogy nevetni kezdjek. Nem volt őszinte nem szívből jött nem azért kacarásztam, mert jó kedvem volt, de akkor is jól esett.

- Beszélned kellene vele.

- Tudom. – Bólintottam. – Rengeteg kérdésem van és talán választ is kaphatok rá, de egyelőre fogalmam sincs mi lesz azután.

- Én tudom. – Vigyorgott.

- Na, had halljam nagy okos. – Mondtam mire csúnyán nézett rám, de egy elég elcseszett grimasz lett belőle, amit megint csak nem tudtam megállni nevetés nélkül.

- Oké, passzolok. Nem tudom, de azt igen, hogy te mit érzel. – Bökött ujjával a szívem környékére. – Túlságosan szeretted őt ahhoz, hogy ne bocsáss meg neki. Sőt ha tudni akarod a szíved mélyén már régóta nem haragszol rá és soha nem szeretted őt kevésbé.

- Ch… Baromság. – Mondtam, de mint aki meg se hallotta folytatta tovább.

- Csak elhitetted saját magaddal, hogy ennek vége és most félsz újraélni az emlékeket. Azért is vagy most itt, nem pedig ott. Vannak jók is rosszak is. De gondold át, miből van több. Mindenki követ el hibákat Maya. Senki sem tökéletes. Se Te, se Én. – Mondta és ebből tudtam, hogy most teljesen komolyan beszél. – A tied a döntés. Egyedül a tied.

- És most mit kellene csinálnom? A nyakába ugrani és úgy tenni, mintha ez a pár év nem is lett volna?

- Ezt úgysem vagy képes megtenni, de ha nem ölt meg még minden szépet az a bizonyos pár év, akkor adj neki egy esélyt, hogy jóvátegye. Különben később Te leszel az, akit mardosni fog a bűntudat, amiért nem tetted meg.

- Esélyt? Tudod te hány olyan levelet írtam, amiről azt gondoltam az lesz az utolsó, ha nem kapok választ? De nem bírtam megállni, hogy újat küldjek neki. És minden egyes ilyen levél csak növelte a fájdalmam. Tudod milyen szar a tudat, hogy te mindent megteszel, de igazából a kutyát nem érdekli?

- Nem Maya. Te se tettél meg mindent. Fel kellett volna emelned a formás kis segged és elutazni, hogy megkeresd. Miért nem tetted? – Nem hittem a fülemnek. Döbbenten meredt rá. Annyira fájt az igazság, hogy kiabálni kezdtem.

- Tudod hányszor megfordult a fejembe? És tudni akarod miért nem tettem? Mert féltem. Féltem attól, hogy igaz, amit hiszek, és elküld. Hogy tényleg nem kell már a barátságom így mindig maradt egy kis remény. – Mondtam a végét már sírva mire megához húzott.

- Sajnálom. – Csitítgatott. – De muszáj volt. Máshogy kell ezt látnod. Tudom, hogy nehéz és azt is, hogy makacs vagy. És, a félelem az, ami visszatart. – Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam elfogadni. Még nem. Időre volt szükségem. – Beszélj vele. Hallgasd meg. Dönteni ráérsz később is. És utána csak rajtad áll, hogy hagyod-e, hogy újra az életed része legyen vagy nem. – Mondta. Ahogy hallgattam szép lassan megnyugodtam. Az állam alá nyúlt és a fejem maga felé fordította. Letörölte a könnyeimet és rám mosolygott. – Minden rendben lesz.

- Ha nem tudnám, hogy is állsz Mesuttal még azt hinném, rá akarsz beszélni.

- Tudod, kislány mióta téged ismerlek megtanultam valamit. Azt, hogy ne mondjak véleményt senkiről, akit nem ismerek. Persze amennyit beszéltél nekem arról a focistáról már bármit mondhatnék. De csak azért nem bírom, mert fájdalmat okozott neked, és ezeket a sebeket csak Ő tudja begyógyítani. – Nyomott puszit az arcomra. Az emberek nem hinnék, hogy ilyen is tud lenni, de Ő nem is akarja, hogy tudják. Ilyenkor olyan volt, mint egy pszichológus azzal a különbséggel, hogy a doki nem a barátod. – Kérsz egy sört? – Állt fel. Én pedig nekiálltam nevetni. Egy fordulat és Davi már csak Davi. Válasz nélkül tűnt a konyha irányába.

- Tudod, hogy a kettő nincs jó hatással rám. – Térdeltem fel és kiabáltam utána, utalva a marihuánára és az alkoholra.

- És? Szándékozol esetleg még valahova menni? – Jött vissza és a kezembe nyomta.

- Nem igazán.

- Akkor egészségedre. – Koccintotta üvegét az enyémnek és bekapcsolta a médialejátszót, hogy hallgassunk valami zenét, amit persze én egy idő után nem bírtam ülve és felállva a kanapéra mozogni kezdtem.Táncnak nem igazán volt nevezhető, amit műveltem, de jó volt átadni magam zenének és nem figyelni másra. Becsuktam a szemem és azt képzeltem, hogy valahol egészen máshol vagyok mikor vége lett a számnak kinyitottam a szemem Davi velem szembe ült a kanapén igazából majdnem feküdt és engem nézett. Jól ismertem ezt a nézést ezért csak mosolyra húztam a szám. Nem mellé ültem, hanem a csípőjére mire sóhajtott egyet. Szabad kezét a derekamra tette és óvatosan belemarkolt az oldalamba.

- Miért nem pasizol soha?

- Minek, Te tökéletesen kielégíted a vágyaimat.

- Azt hiszed ez normális, pedig nagyon nem. – Rázta meg a fejét.

- Ezt mondod, de mégis legalább annyira benne vagy, mint én.

- Hülye lennék nemet mondani egy ilyen testnek.

- Márpedig amíg te nem teszed addig nekem ez így megfelel.

- Gyenge vagyok. – Sóhajtott színpadiasan, de kicsit se bánta és ezt nagyon jól tudtam.

- Különben meg Te se csajozol.

- Ez látod igaz, de ez akkor se egészséges. – Dőlt előre és letette a sörösüveget, közben mélyet szippantott bőröm illatából.

- Rajtad más illata van a tusfürdőmnek. Sokkal finomabb. – Puszilta meg meztelen vállamat, majd visszadől.  – Fogytál. Megint. – Gyűrte feljebb a felsőm és kezeit az oldalamra simította.

- Pedig eszek. Csak nem látszik. – Vontam vállat.

- Anyád még nem akart elrángatni dokihoz?

- Anyám nem lát egy szál semmibe. – Vigyorogtam. És pont mikor közelebb akartam hajolni hozzá megcsörrent a telefonom. – Kellett neked emlegetni. – Morogtam mellkasába, aztán felálltam és elindultam a telefonért, ami a konyhapulton visított.

- Csókoltatom. – Kiabált utánam. Na persze.

Felültem a bárszékre és fogadtam a hívást. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy mi van, ha nem is anyu keres, de gyorsan elhessegettem a kósza gondolatot.

- Szia, anyu.

- Szia. Minden rendben? – Kérdezte kedvesen és meg voltam lepődve, hogy kicsit se volt kiakadva.

- Már jobb.

- Hazajössz?

- Ma már nem.

- Dávidnál vagy?

- Igen. – Néztem az említett felé. – Csókoltat. – Mondtam mosolyogva.

- Majd adok én neki, csak szemtelenkedjen még. – Nevette el magát.

- Mond meg neki Te. – Mondtam, mert Davi épp felém tartott és tisztában voltam vele, hogy kiveszi a kezemből a telefont.

- Csókolom… Ne tessék aggódni, a lánya jó kezekben van… - Mondta és kezét a tarkómra téve óvatosan közelebb vont magához. – Vigyázok rá… Jó éjszakát… - Köszönt el tőle és kinyomva a telefont nem kímélve csak ledobta konyhapultra engem pedig felkapott és mellé ültetett.

- Ez lesz az első alkalom, hogy nemet fogok mondani.

- Nem lehetne inkább az utolsó, amire még igent mondasz? – Kérdeztem. Kezeimet a nyaka köré, míg lábaimat a dereka köré fontam. Közelebb akartam érezni magamhoz így teljesen kicsúsztam a pult szélére. A köztünk lévő távolság a nullára csökkent. Én már leestem arról a kötélről és magammal akartam rántani. Akartam, hogy törődjön velem, hogy szeressen úgy, ahogy csak férfi szerethet nőt. Csak pár órát semmi többet és utána megint csak egyszerűen Ő lesz meg Én, nem pedig Mi. Tenyereit az arcomra simította és nagyon óvatosan megcsókolt. Először hagytam had játsszon ajkaimmal, majd viszonoztam puha érintését, de nem történt más. Tudtam, hogy ez a vége. Belemosolyogtam a csókba mire eltávolodott tőlem.

- Soha ne fájjon ennél jobban egyetlen szakítás se. – Mondtam.

- Nyugi kislány, semmi nem fog változni csak nem lesz többet két lehetőség. Kezdj el élni.

- Sose gondoltál ránk úgy, mint egy párra? – Kíváncsiskodtam.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neked. Márpedig akarva akaratlanul megtenném és én legyek az utolsó, aki miatt könnyeket ejtesz. – Miután befejezte a mondatot hozzábújtam. Csak egy ölelésre vágytam semmi másra. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Hol lennék most. Sokat köszönhetek neki. Fontos ember az életembe akárcsak Mesut, de kettőjüket soha nem emeltem egy szintre vagy hasonlítottam össze. A két ember talán különbözőbb már nem is lehetne és mégis mindkettőt nagyon szerettem. Vagy igaza lenne Davinak és szeretem is? Behunytam a szemem és akkorát sóhajtottam, hogy beleremegtem, mire még szorosabban ölelt. Holnap hazamegyek és bármi lesz is elé állok és adok neki egy esélyt, adok magunknak egy esélyt…

Reggel elindultunk a csoporttal a kitűzött túrára. Van egy megadott úti cél. Időjárástól és távtól függően állomások vannak megjelölve, ahol pihenünk kicsit és utána indulunk tovább. Ebédidőre általában elérjük a kitűzött várost ahol egy-két óra szabad program van biztosítva a résztvevőknek. Gyerekeknél kicsit másképp működik. Náluk inkább a strandolás a mérvadó ezért őket nem szoktuk messzire vinni és több időt tölthetnek lubickolással. Most pont egy német csapatot vezetünk. Sokat számít. Ők jobban vevők erre, mint a magyarok és Ők a hosszú túrát szokták kérni, amiről úgy este hét felé szoktunk haza érni. Igazából Davira nem lenne szükség, de elmondása szerint unatkozna így besegít, fizut is kap és a szülei se csesztetik, hogy nem csinál semmit. Drága dolog egyetemistának lenni. Bár neki nem arra kell és nincs is szüksége rá. A szokásos trópusi hőség volt megint. Egy középkorú nőt többször is megkértem, ha nem akar mentőben hazajutni, akkor lesz szíves felvenni a kalapját. Jóval többször megálltunk, mint szoktunk és déltől egészen délután négyig egy métert se tekertünk. Ez nem csak túravezetésből áll, hanem feleltem is az emberekért, akik velem vannak.

Az este hét órás hazaérésből majdnem kilenc óra lett, de addigra már csökkent annyit a hőmérséklet, hogy újra aktív legyek. Nem éreztem, hogy fáradt lennék és az izgatottság pörgette a szervezetem. Na meg a több üveg sport ital, amit megittam. A kocsi tegnap óta egy centit se mozdult. Apu biztos kifaggatta Mesutot mindenféle belső titokról a klubnál. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Ő imádta a focit. És én is, de ahogy pályára lépett a Real Madrid vagy a Német válogatott, ami köztudottan apu második szerelme volt anyu után én leléptem a TV elől. Számtalanszor tettem kísérletet arra, hogy mégis megnézzek egy meccset, egészen addig bírtam mag nem mutatták Mest.

Sokkal kisebb lendülettel nyitottam be a házba, mint előző délután. Megálltam az előtérbe és vettem pár nagy levegőt, majd beljebb sétáltam. Anyu már hét óra után egy perccel felhívott, hogy hol vagyok így tudták, hogy nagyjából mikor fogok érkezni. A szüleim és Mes is ott ült az asztalnál úgy tartottam korrektnek, ha németül beszélek a jelenlétében.

- Sziasztok! Összeszedem magam és jövök. – Hadartam el gyorsan és kettesével szedtem a fokokat felfelé. A szívem hasonló tempóba dobogott, mint az első találkozásnál. Áldottam az eszem, hogy nem energiaital vagy kávét ittam. Minden egyes mozzanatot a lehető legtovább húztam, hogy kicsit megnyugodjak, de hiába teltek a percek semmi nem változott. És kezdtem utálni, hogy ez az egész helyzet ekkora hatással van rám, hogy Ő ekkora hatással van rám. Mikor már vagy tíz perce álltam a szekrény előtt és nem tudtam mit vegyek fel döbbentem rá arra, hogy amit Davi mondott, az igaz. Semmi nem múlt el. Épp csak nem akartam tudomásul venni. És hogy makacsságom ne ismerjen határt kirántottam az első pólót és rövidnadrágot a szekrényből. Meg se nézve mi az magamra rángattam. Egy sima farmerrövidnadrággal és egy egyszerű szürke pólóval sikerült magamhoz hűnek maradnom. A hajamat kiengedve hagytam, hogy száradjon. Még utoljára belenéztem a tükörbe és elindultam lefelé, de félúton megálltam és az a kevés bátorságom is elillant, ami volt. Az elhatározásomnak pedig még árnyékát se láttam sehol. Kapaszkodtam a korlátba és veszekedtem magammal. Már-már hiszti közeli állapotba kerültem és túl voltam egy személyiség hasadáson. Egy harmadik énem kérte a másik kettőt, hogy döntsék már el, hogy most mi legyen. Igazából az is megfordult a fejembe hogy visszamegyek, kimászok az ablakon és átszökök Davihoz. Már fordultam meg hogy az iménti tervet gyakorlatba ültessem, mikor meghallottam anyu hangját.

- Hova-hova kisasszony? – Kérdezte. Annyira váratlanul ért, hogy majdnem kihasaltam, úgy megijedtem. Ő pedig alig bírta visszatartani a nevetését.

- Pszt… - Mutattam neki az ujjammal. – A frászt hozod rám. – Suttogtam mérgesen.

- Ne haragudj. – Nevetett tovább.

- Anyaaaa! Ha nem hagyod abba, elmegyek.

- Jó-jó! Befejeztem. – Fordult meg, de közel se történt így. Elkezdtem lefelé tolni.

- Apa! Csinálj valamit életed párjával. – Morogtam mire Mes felnevetett. Én pedig összerezzentem. Az iménti incidens szépen elvonta figyelmem róla, de mikor ránéztem újra előjött minden. Keresztbe fontam kezeimet a mellkasom előtt és kérdőn néztem rá. Vártam, hogy a középpályás mondjon valami. Anyuék néma csendben, a folytatást, de Mesnek érdekesebb volt az asztal. Nem tudom, honnan szedtem bátorságot, de végül én törtem meg a csendet…