7. fejezet

Szijasztok!

Boldog Mikulást vagy mi a szösz. :)

Nos ezt a részt nem mondhatnám túl édesnek így nem éppen megfelelő Mikulás ajándék, bár az elejétől kezdve Meut szemszög, úgyhogy kitudja! A lényeg, hogy fogadjátok sok szeretettel. :)

A részhez túl sok mindent nem fűznék. Remélem tetszeni fog.

Puszi,

Vii

„I wish I hadn't seen all of the realness. And all the real people are really not real at all. The more I learn. (…) The more I cry. (…) As I say goodbye to the way of life I thought I had designed for me.”

Nelly Furtado – Try

„Bár ne láttam volna a valóságot. S az őszinte embereket, akik egyáltalán nem is őszinték. Minél többet tanulok, (…) Annál többet sírok, (…) S elbúcsúzom attól az élettől, melyről azt hittem, megterveztem magamnak.”

Nelly Furtado – Megpróbálom

Mesut szemszöge:

Lassan kortyolgattuk a koktéljainkat közben pedig beszélgettünk, de láttam Mayán, hogy nem tud igazán felengedni. Ismét választhattuk volna a könnyebb utat. Csak fel kellett volna állnunk és elmenni, de erősebbnek tűnt Ő annál, mit hogy csak úgy elsétáljon. De miért is tette volna? Nem neki kell rosszul érezni magát. Normálisan neki is ott kellene ülnie annál az asztalnál. Normálisan…

- Öhm, ne haragudj. – Lépett oda mellém egy lány abból a társaságból.  Hátranéztem a vállam felett. A többiek némán figyelték a futárt és Maya megfeszült mellettem. Kezemet az ölébe ejtett kezére tettem.

- Minden rendben?

- Aham. – Bólogatott bizonytalanul. Megszorítottam a kezét majd lassan a lány felé fordultam.

- Igen?

- Öhm… Szóval Te nagyon hasonlítasz valakire… – Kezdte tétován. Kis híján hangosan felnevettem. Itt vagyok Mayával és valós önmagammal, erre ezek még mindig kételkednek.

- Leginkább saját magára. – Vetette oda Maya, amin már tényleg nevetnem kellett.

- Te tényleg Mesut Özil vagy?

- Azt mondják.

- De most komolyan, Te vagy Mesut Özil?

- Mutassak személyit vagy mi?

- Nem. Nem kell. Csinálnál velünk egy közös képet? – Maya a kérésre hangosan nevetni kezdett. Nem volt boldog nevetés. Kihallatszott belőle a keserűség. Felnézett a tálcákkal borított mennyezetre, amik dekorációként szolgáltak.

- Ami azt illeti, mint látod, társaságom van és nyugodt estére vágytunk…

- Csak egész nyugodtan. - Szakított félbe Maya. – Ugyan miért mondanál nemet? Ők is csak szurkolók. És ez csak egy kép, amire nagy valószínűséggel csak te férsz majd rá. Itt mindenkinek akkora arca van és olyan vastag a bőr a képén... Kizárt, hogy ráférnének. Igazából az is meglepő, hogy ide egyáltalán befértek, de egész nyugodtan. Engem nem zavar. Odakint megvárlak, itt kicsit fojtogat a levegő. – Mondta és lehúzva maradék italát kitette a pénzt a pultra és lazán emelt fővel kisétált. Nem volt nagyképű inkább csak bosszantotta a volt osztálytársai pofátlansága. Az elképedt arcuk ért volna meg egy fotót. Beálltam egyetlen kép erejéig és adtam néhány autó grammot.

- Köszönjük. Nagyon rendes tőled és bocs hogy megzavartunk.

- Már megszoktam, hogy úton útfélen leszólítsanak, és nem engem, hanem a Mayával közös esténket zavartátok meg.

- Ja, tényleg, megmondanád neki, hogy puszilom. - Meg se kellett volna lepődnöm, de mégis sikerült. Hogy képzeli? Abban a pillanatban egy dolgot akartam, távol tartani Mayától ezeket az embereket és már egyáltalán nem tűnt annyira jó ötletnek, hogy felfedtem magam.

- Azt javaslom, hogy kerüljétek el Őt nagy ívbe. Nincs rátok szüksége. Nem kér az érdekbarátságotokból. Felejtsétek el, hogy létezik. Úgy, ahogy eddig is tettétek. További jó szórakozást. – Mondtam és részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést. Sarkon fordultam. Elemi erővel tört rám a harag ezek iránt az emberek iránt. És mellette ismét mardosott a bűntudat, de most egészen másért. Most örültem, hogy Ők nincsenek Maya közelébe. Örültem, hogy önzőségem miatt, Ők nem kerültek hozzá közelebb.

Zsebre tett kézzel álltam meg előtte és próbáltam kitalálni mennyire zaklatták fel a bent történtek.

- Mint látod semmitől se fosztottál meg. – Mondta végül csendesen. - Nem tartom valószínűnek, hogy máshogy alakultak volna a kapcsolataim, ha velem maradsz. Valójában hálás vagyok neked. Tudom milyen rossz érzés elveszíteni valakit, aki közel áll a szívünkhöz. Jobb, ha minél kevesebb embernek áll módjába bántani és bánatot okozni. – Ne, ne, ne. Nem akartam, hogy ennyire negatívan lássa a dolgokat.

- Ne a végét lásd egy kapcsolatnak.

- Nem azt látom. Csak számolok vele.

- Hogy lehetnél boldog, ha azt várod mikor lesz vége?

- Nem várom, csak tudom, hogy semmi sem tart örökké. – Mosolyodott el halványan. – De most hagyjuk ezt. Menjünk. – Fogta meg a kezem és húzni kezdett. Mikor érezte, hogy megadom magam el akarta engedni, de nem engedtem. Nem akartam elengedni őt.

Egyre jobban belemerültünk az éjszakába, ahol a hétköznap is épp olyan pörgős volt mint a hétvége.Egy forgalmasnak tűnő hely előtt torpant meg.

- Van kedved táncolni?

- Mi? Táncolni? Nekem? Nincsenek itt kicsit sokan? – Hadartam a kérdéseimet.

- Mes, sok a kérdés. Lazíts. Itt az emberek egymással vannak ugyan elfoglalva, de egészen más értelemben. – Mosolygott én pedig kíváncsibb voltam annál mintsem nemet mondjak neki.

A bejáratnál megállt és régi ismerősként köszöntötte a kidobó. A pasinak még a mosolya is félelmetes volt, de látszott, hogy örül Mayának. Ő pedig ugyan kedves volt, de nem nyitott a férfi felé. Volt egy határ közte és az emberek között, egy gát, amin túl nem engedett. Legalább is nem sokaknak. Szerencsém volt a szerencsétlenségemben, hogy bár miattam lett ilyen, engem mégis közel engedett.

- Gyere. – Lépett közelebb és miután a csuklómra tekerte a szalagot izgatottan nézett rám. – Készen állsz? – Kérdezte lázasan én pedig mosolyogva bólintottam. Nem volt ismeretlen számomra az éjszakai élet bár tény hogy nem vetettem bele magam minden szabadidőmben.

Egy hosztesz ajtót nyitott és beléptünk. Ami a szemem elé tárult az egészen más volt. Valahogy valami egészen más környezetet vártam Mayától. Az első dolog, ami eszembe jutott az a megtestesült erotika. Pislogni se mertem miközben próbáltam nem teljesen idiótának tűnni. A kintinél is fülledtebb és párásabb volt a levegő, amit a mennyezeten lógó három széles ventilátor kevert. Az alkohol a füstgép édes füstjének illatával és a táncoló tömegével keveredett. Fények villództak meg-megvilágítva a lent összesimuló testeket. Olyan volt mintha mindenki bensőséges viszonyba lenne mindenkivel. Nekem túl intimnek tűnt, túl intenzívnek. És valahogy nem tudtam elképzelni Mayát a többi ember között. Valahogy nem állt össze a kép. Ő és ez a hely, távolabb már nem is állhattak volna egymástól. Viszont ha tévedek, akkor én álltam nagyon messze tőle. Attól, hogy ismerem.

Persze, itt se volt muszáj párba táncolni, de a nem átlagos zene megkívánta. Szinte buzdította az ott lévőket arra, hogy egymáshoz érjenek, hogy táncoljanak.

- Jössz? – Biccentett Maya a tánctér felé. Máris?

- Iszom valamit, Te nem kérsz? – Kérdeztem és amellett, hogy tényleg szomjas voltam húzni szerettem volna az időt.

- Nem köszi, de Te igyál csak, lent leszek. – Kiabálta túl a zenét. Nem tetszett az ötlet, hogy egyedül megy le, de arckifejezésem láttán elmosolyodott. – Nagylány vagyok Mes. – Igaza volt. Ideje volt ezt végre felfognom. Bólintottam és bár inkább vele mentem volna mégis a pult felé fordultam. Kikértem egy üveg sört és a korláthoz mentem, ami teljes szélességében és hosszúságában körbeölelte a néhány méterrel lejjebb lévő táncteret.

Fent asztalok és székek voltak, de az emberek nagy része azonban állt és hozzám hasonlóan a tömeget vizslatva figyelt. Tekintetemmel Mayát kerestem. A zene több volt, mint jó. A lüktető ritmus elég lassú volt egy érzéki tánchoz és elég gyors ahhoz, hogy egyszerűen csak szórakozz. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy ez inkább az előbbiről szól.

Kész csoda volt, hogy sikerült kiszúrnom Mayát a tömegben. Egyedül volt és átadta magát a zene ritmusának. Senki nem ment a közelébe és senki nem ért hozzá. Arckifejezése bezártságot tükrözött. Annyira megközelíthetetlennek és elérhetetlennek tűnt, abban a pillanatban, még nekem is. Nem volt kihívó se öltözködésében, se viselkedésében, de csábító volt és a mozgása érzéki. Ahogy néztem, az ártatlan kislány képe szépen lassan darabokra hullott bennem. Kitisztult a látásom és azt láttam, amit és akit kellett. Egy szép fiatal nőt.

Dávid a semmiből tűnt fel és lépett mögé. Tenyerét a csípőjére téve hozta magához közelebb és Maya úgy simult az ölelésébe mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Megfeszültem, ahogy néztem őket. Kettejük kapcsolata több volt egyszerű barátságnál, több mint, amit én szerettem volna, több mint, amit képes voltam elviselni. Szőke haja copfba volt összefogva. Davi megfogta a gumit, kihúzta és beletúrt a hajába. Ő pedig vállára döntötte fejét. Olyan erővel szorítottam a korlátot, hogy az ujjaim belefehéredtek. Tekintete az enyémbe villant és a birtoklási vágy, amit benne láttam ködbe burkolta a józan eszem. Elfordítva fejét belecsókolt a nyakába. Ezzel tudatta velem azt, amire már percekkel ezelőtt rádöbbentem. A napok óta bennem kavargó érzelmek abban a pillanatban értelmet nyertek. Féltékeny voltam és nem akartam, hogy Mayából bárki többet kaphasson nálam. Én akartam a minden lenni az életében. Még mielőtt bármit tettem volna Maya reakciója arra késztetett, hogy maradjak és figyeljem. Felkapta a fejét az érintésre és meglepettség suhant át az arcán. Kérdő tekintettel fordult meg. Dávid felemelt kézzel próbálta nyugtatni, aztán elkövette azt a hibát, hogy felnézett rám. Mindössze egy pillanat volt az egész, de Maya figyelmét nem kerülte el. Felém fordult és mikor meglátta, hogy őket nézem nem láttam rajt mást csak a csalódást. A csalódást, ami nem nekem szólt. Visszafordult és alig pár pillanat múlva Davi elhátrált majd elment. Maya egy röpke pillanatra rám nézett és ez elég volt, hogy lássam, amint bezárkózik, teljesen.

Nem figyelt másra csak a zenére, az egyetlen dologra abban a pillanatban, aminek képes volt megadni magát. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Az pedig hogy valaki másra nézzek elképzelhetetlen volt. Belekortyoltam a már megmelegedett sörömbe és undorodva tettem le. Nem mentem el másikért figyelni akartam Őt. Vigyázni rá. Látni. A nap mind a 24 órájában. Mellette lenni nappal és éjjel.

Ajánlott zene / magyar szöveg

A Dj új számot kevert, amit már nagyon régen hallottam, de sosem figyeltem igazán a mondanivalójára. Hosszú percek óta Maya először mutatott valami érdeklődést a külvilág felé, felém. Megállt mikor felcsendült a dal és egyenesen rám meredt. Még abból a távolságból is láttam, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa a szapora és mély levegővételtől. Jól tudtam, hogy nem a tánc váltotta ki belőle ezt. Bizonyos értelembe messze voltam tőle, de valójába sosem éreztem magam hozzá ennyire közel. Összekötött minket a dal és igaz volt, túlságosan igaz. Mint egy el nem mondott vallomás, olyan ami nem lett szavakba öntve, de nem is kellett. Mikor vége lett a számnak elindult felfelé én pedig elé mentem, hogy a karjaimba zárjam.

Éreztem, hogy közelebb engedett magához, egészen közel. A falak még álltak, de sikerült átmásznom rajta és eldöntöttem, ha törik, ha szakad, ezen az oldalon maradok. A jó oldalon, mellette.

- Menjünk haza. – Mondta félhangosan a fülemhez közel.

- Menjünk. – Simítottam hátra párától nedves haját és kisétáltunk a szórakozóhely ajtaján. A sétány már elcsendesedett. Alkoholtól mámoros fiatalok lézengtek és minden padra jutott néhány összebújt pár, akik nem törődve az esetleges közönséggel falták egymást. Zavarba ejtő gátlástalansággal térképezték fel a másik testét, de ilyen volt maga a hely is. A zene a környezet a hangulat az összes együttvéve pontosan erre buzdította a fiatalokat.

- Hogy tetszett a hely? – Törte meg Maya a csendet.

- Hát. Hogy is mondjam, elég egyedi.

- Nem ezt vártad? – Mosolygott.

- Tőled nem. – Vágtam rá egyből. Csalódottan húzta el a száját. – Ne érts félre. Csak véletlenül tudom, hogy még nem voltál szerelmes és… - de belém fojtotta a szót

- Rossz az informátorod. – Morogta. – Szeretem ezt a helyet, mert jó a zene és jó a hangulat. Egyébként meg nem hiszem, hogy egy ilyen helyen szükség van mélyebb érzelmekre. Ide nem csak azok járnak, akik „szeretetre” vágynak. Már ha az szeretet, hogy valakivel döngetsz az egyik bokor alján, akit nagy valószínűséggel soha többet nem látsz majd. És örülhetsz, hogy nem kapsz el tőle semmit, ha nem vagy elég józan, ahhoz hogy gumit használj. Megnyugtatlak, én nem azért járok szórakozni, hogy kielégítessem magam egy ismeretlennel.

- És hogy állsz az ismerősökkel? – Kérdeztem még számomra is meglepő nyugodtsággal, pedig egyáltalán nem ezt éreztem, ha rá és Dávidra gondoltam, kettőjükre. Viszont egyből megbántam, nem volt jogom kérdőre vonni, pedig szerettem volna tudni mégis mivel vagy kivel állok vagy álltam szembe. Már semmiben voltam biztos. Mire az a birtokló tekintet és az üzenet, hogy nem adja fel.

- Figyelj Mes. – Sóhajtott fáradtan. - Egy seggfejből elég volt erre az estére. Téged had ne kelljen már elküldenelek. – Mondta indulatosan.

- Ne haragudj, semmi közöm hozzá.

- De van és el is fogom mondani. Szeretnék őszinte lenni veled. Bizalmat kértem és ezt szeretném viszonozni. Nem tudtam el akarom-e majd valamikor is mondani, de a ma este után úgy érzem, el kell. Tőlem tudd majd meg és ne mástól, ne úgy, ahogy más akarja, hogy tudd.Azt szeretném, ha az én szememmel látnád az életem, hogy értsd a döntéseimet a tetteimet. És ha ítélkeznél, azt szemtől szembe tedd majd meg. – Úgy beszélt mintha valami hatalmas bűne lenne és ez akaratlanul is szorongással töltött el. Tudni akartam. Megszabadulni ettől a kellemetlen érzéstől, de várnom kell. Várni addig, míg Ő úgy nem dönt, hogy elmondja.

Egyre távolabb kerültünk az éjszakai élet maradékától. Hajnalodott. Utunk a part mentén vezetett. Hallottuk a vizet, ahogy hullámokba a köveket nyaldossa a tücskök zenéjét a békák kuruttyolását. Az idő friss volt szinte üdítő a rekkenő hőség után és előtt. Csendben sétáltunk el a még alvó házak mellett.

- Nem fázol? – Kérdeztem Mayát.

- Nem vészes. – Felelte, de karommal átöleltem a vállát, közelebb húztam magamhoz és megdörzsöltem a felkarját. Hálásan nézett rám.

- Elkényeztetsz. Könnyű ám hozzászokni a jóhoz. – Mosolygott.

- Csak egész nyugodtan.

- Nem nagyon hiszem, hogy az okos dolog lenne. – Kérdőn néztem rá, mire folytatta. – Mindketten tudjuk mi a helyzet és az, hogy itt vagy múló állapot. Hiszem, hogy most minden másképp lesz, de a virtuális éned nem ad majd nekem ennyit, úgyhogy csak okosan kényeztess. - Felnevettem. Nem voltam benne biztos, hogy eszemre hallgatok mikor vele vagyok.

- Ismered azt a mondást, hogy élj a mának? – Kérdeztem végül.

- Minden nap eszerint élek.

- Akkor nem értem.

- Ha a múltba élnék, még most is rettegnék attól, hogy újra csalódni fogok, ha a jövőt nézném, akkor nem engednélek magamhoz ennyire közel ugyanezért, de van egy másik mondás miszerint az élet túl rövid. – Mondta mosolyogva és bár viszonoztam éreztem, hogy valami nincs rendben, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mi az.

Mire ágyba kerültem már világosodott. A reluxa rései között beszűrődtek a felkelő nap sugarai. Ahogy párnát ért a fejem az ajtó halkan kinyílt és csukódott. Maya az ablakhoz ment és amennyire csak tudta kizárta a fényt. Összehúzta a sötétítő függönyt és már felemelt takaróval vártam, bebújt mellém és megint csak elcsodálkoztam azon, hogy mennyire vékony és mennyire elveszik az ölelésembe.

- Szeretném, ha tovább tartana az éjszaka.

- Beszélgetni szeretnél?

- Szeretném elmondani, szeretném, ha tudnád.

- Hallgatlak.

- Életemben egyszer voltam szerelmes, de viszonzatlan volt és kimondatlan. Sosem mondtam el, mert mikor rájöttem mit is érzek valójában már késő volt. Az érzés meghalt, még mielőtt élhetett volna. Legalább is azt hittem, de csak eltemettem. Igaz, hogy nem ismerkedtem, de nem is vonzott senki úgy hogy egyáltalán ez az érzés fellobbanjon valaki más iránt. Nem tudom milyen is az az édes pusztítás, amiért az emberek annyi mindenre képesek. – Hallgatott el és sóhajtott egy nagyot, aztán folytatta. – Davi más volt. Mindenkitől különbözött. Meséltem már róla. – És én emlékeztem rá. A beszélgetésre és a ma estére is. Amellett, hogy ott zakatolt a több mint barát kijelentés még napokkal azelőttről már tudtam, miként több. – Ő olyan volt, mint egy kapaszkodó az élethez. Tényleg nem tudtam hogyan tovább. Túlélni akartam és nem élni. Ő rángatott ki abból a semmiből, amiből nem tudtam szabadulni és újra megtanított élni. Mindketten küzdöttünk a bizalommal. Annyi különbség volt, hogy Davi ismerkedett, de könyörtelenül érzelemmentes volt, kihasználta az embereket főleg nőket, ahogy őt kihasználták. Én voltam az egyetlen, akit nem volt célja bántani. Rádöbbent arra, hogy nem kell se a pénze se a hírneve. Egymás összetört darabjait ragasztgattuk, de sosem gyógyultunk meg igazán. Egyikünk se engedett közel magához érzelmileg senkit. Dávidnak ment az érzelem nélküli sex. Gazdag volt, jóképű és népszerű, de együttlétei sosem szólt többről, mint egy éjszakáról. Tipikus rosszfiú stílusa engem is vonzott, de úgy gondoltam, hogy ha ennek hangot adnék, az tönkretenné azt, ami köztünk van. Ritka pillanatok egyike volt mikor szombat este pizzáztunk és nem valami nagyszabású házibulin nyomultunk. Az egyik ilyen alkalommal rajtam felejtette a tekintetét, mint kiderült nem az volt az első csak nekem, amit észrevettem. Zavarba ejtő beszélgetést folytattunk arról, hogy milyennek találjuk a másikat. – Élesen szívtam be a levegőt. Nem voltam benne biztos benne, hogy hallani akarom a folytatást. – Nem akkor nem történt meg. – Mondta. – Egyszer sem beszéltük meg, mindig a helyzet adta, de csak akkor, ha mindketten akartuk.

- Hányszor? – Bukott ki belőlem a kérdés. Csak pár pillanat múlva válaszolt.

- Nem tudom. Sosem számoltam. Nem használtuk, hanem élveztük egymást. Nekem csak ő volt. Tudom, hogy nem normális ilyen kapcsolatban keveredni, de valamilyen oknál fogva képesek voltunk ezt úgy kezelni, hogy nem okozott gondot a kapcsolatunkba. Elítélhetsz, de Ő volt az egyetlen, akiben képes voltam megbízni. – Magamhoz szorítottam és nagyot nyeltem. Ismét rám tört a lelkiismeret furdalás, amiért miattam egy ilyen kapcsolatba keveredett. Féltékenységet, amiért vele és félelmet is, hogy talán még mindig. – Nem ítéllek el. Sosem tenném. – Arcomat a hajába temettem és puszit nyomtam a fejére.

- Mindketten tudtuk, hogy ez nem mehet így örökké. Nem fair se vele se velem szembe. Megpróbálhattuk volna, de Davi nem ismeri a hűség fogalmát. Szerinte képtelen rá, ami szerintem nem feltétlenül van így, csak még nem találkozott azzal a lánnyal, akiben képes lenne megbízni. Mindenesetre aznap mikor jöttél megbeszéltük, hogy nincs több testiség.

- Akkor mi volt az a megmozdulás a clubba? – Kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Féltékenység, ami a legalattomosabb dolgokra készteti az embert. – Mondta, de kihallatszott a hangjából, hogy ennél kicsit többről van szó. Viszont nem tévedtem mikor Dávid némán harcba hívott egy olyan csatába, ami Mayáért folyik. Amit valamelyikünk kénytelen lesz majd feladni. Tudtam mit akarok és láttam, hogy Ő mit akar, de mindez nem számított, mert a döntés Mayáé volt talán a szíve legmélyén már ő is tudta, hogy választani kell és nem barátot.

6. fejezet

Szijasztok!

Hát sajnos két hétvége is eltel azóta, hogy hozni szerettem volna a részt, de egyiken se voltam itthon és az időhiány mellett küzdöttem némi rossz kedvel is. Ne haragudjatok. Mivel túl vagyok a jó idő utáni depressziós lehangoltságomon innentől csak jobb lehet a helyzet! :D

Kommenteket, pipákat újfent köszönöm.

Nem  lett valami veszett izgalmas, de azt hiszem néha ilyen is kell.

Jó olvasást!

Puszi:

Vii 

 „A háromtagú barátság, mint bármely háromszög, nem egyszerű dolog. Mindenféle akadályok és csábítások merülnek fel: féltékenység, irigykedés, amelyek időnként apró, sőt megbocsátható aljasságokká, de mégiscsak aljasságokká fajulnak...”

Ljudmila Ulickaja

Maya szemszöge:

Nagyon nehezen szoktam elaludni és ritka, ha jól alszom. Azért is fárasztom le magam, hogy úgy ájuljak be az ágyamba, és tudatlanul, főleg álmok nélkül töltsem az éjszakát. Álmok nélkül, amikben Ő szerepel. Álmok nélkül, hogy mikor felébredek, ne fájjon, hogy mégsem volt valóság.

Ez a reggel más volt. Alig aludtam pár órát és mégsem voltam fáradt. Nem tudnám megmondani mikor voltam utoljára ennyire kipihent. A fejem a mellkasán feküdt. Hallottam, ahogy a szíve egyenletesen ver és éreztem, ahogy a lélegzete a hajamat borzolja. Kicsit lejjebb egész tenyeremmel érintettem a bőrét izmos hasán. A lábam pedig még mindig az övére fonódott. Keze a vállamon pihent és szorosan magához ölelt. Jó volt a karjában lenni és hozzásimulni. Jó volt Őt érinteni, és ami ennél jobb volt, hogy Ő érintett engem. Talán csak azért, mert a puszta jelenléte nem volt elég meggyőző. Éreznem kellett őt, ahogy tegnap este is. Meg kellett érintenem. Tudni, hogy tényleg itt van. Nem csak valami ábránd vagy hallucináció. Tudnom kellett, hogy valóságos. Tenyeremet elemeltem a testétől és csak ujjaim hegyével érintettem napbarnított bőrét, amik egyre jobban közeledtek egymáshoz. A hasizma megfeszült, a szíve gyorsabban kezdett verni. Megint. Kár lett volna azt hinnem, hogy ez miattam van. Miattam reagál így, de az nem volt kérdés, hogy az én szívemnek az övé diktálta a gyorsat tempót. Most nem voltam rosszul. Igaz sosem éreztem ilyet. Soha, senkinél. És nem tudtam hova tehetném ezt a furcsa érzést. Az érzést, ami egyszerre kényeztet és kínoz, ami biztonságot ad, de ugyanakkor félelmet is kelt, amit legalább annyira akarok, mint amennyire tiltakozok ellene. Hogy miért? Azt nem tudom. Csupa ellentmondás és ez összezavar. Az ujjaim újra eltávolodtak egymástól és a tenyerem megint a meleg testét érintette. Szabadna ilyet éreznem? Merjek egyáltalán bármit is érezni? Félek. Félek, hogy ha megint elmegy, nem jön vissza. Nem keres majd. Pedig ha tudná, mekkora szükségem lenne rá, akkor sosem hagyna el, de nem lehetek önző. Nem tehetem meg…

Megmerevedtem mikor megmozdult és teste minden egyes izma megfeszült majd elernyedt. Lassan emeltem fel a fejem és fordítottam felé. Engem nézett és álmosan mosolygott. Nem tudtam nem viszonozni.

- Szia. – Mondta halkan, rekedten.

- Szia.

- Reméltem, hogy itt leszel. – Motyogta és még szorosabban ölelt magához. Szinte elvesztem a karjaiban.

- Én nem hagynálak el… – Csúszott ki a számon még mielőtt gondolkodtam volna. Tudtam, hogy a szavaim nagy hatással vannak rá. A szemében fájdalom égett és egy kis boldogság. Micsoda ellentmondás. – Nem, nem úgy… Én nem… - Kezdtem szabadkozni. Nem akartam megbántani. Most nem. Alig két napja azt akartam, hogy fájjon neki, pont úgy, ahogy nekem, de már nem. Nagyon sok mindent felelevenített az érkezése. Olyan dolgokat, amiket szívesen ástam el magamban jó mélyen, de olyanokat is, amik egykor meghatározták az életemet és jobban belegondolva még most is ugyanolyan fontosak.

- Ne mentegetőzz. Megérdemlem, és ígérem Maya, hogy jóvá fogom tenni. – Motyogta. Én pedig visszatettem a fejemet a mellkasára. Percekig egy szót se szóltunk egymáshoz. A gondolataim rég messze jártak. A talán nem is olyan távoli jövőben. Nem tudtam belemerjem-e élni magam az újrakezdésben a folytatásban. Azt már tudtam, hogy nem lököm el magamtól. Már az első beszélgetésünk után tudtam. Szívvel akartam, hogy működjön a dolog, de az agyam ott villogtatta a vigyázz feliratot. Akár egy neonreklám. Nem tudtam nem kikerülni. Bármennyire is szerettem volna, az, hogy mondja, nem volt elég. Viszont, amit mondott nem tűnt üres fecsegésnek és most reménykedek, bízok. Lassan lépdelek felé. Igaz, hogy a karjaiban vagyok, de még távol tőle.

- Jó, hogy itt vagy. – Mondtam végül halkan. Mintha az éltető levegő egy részét azóta benn tartotta volna, hogy ideért.

- Fogalmad sincs, róla mennyire örülök annak, hogy ezt mondod. Tudod, mikor idejöttem nem tudtam mire számítsak, hogy mit fogsz hozzám szólni. Bele se gondoltam. Mikor megláttam a szemedben azt a mérhetetlen fájdalmat és csalódást… - Megrázta a fejét, mint aki el akarja felejteni. - Csak az után jöttem rá, hogy mekkora hibát követtem el és mekkora fájdalmat okoztam. Nem is tudom mit hittem. Én csak…

- Mes. – Ültem fel. – Szeretném. Hidd el, hogy szeretném, de nem könnyű. – Követett és megfogta a vállam.

- Mond meg, mit tegyek. Mond meg, és megteszem.

- Maradj velem. Amíg lehet, csak ennyit kérek. – A könnyeimet nyeldestem, és hogy előle elrejtsem a mellkasába fúrtam az arcom.

- Tudod, hogy vannak kötelességeim… - Kezdte.

- El kell menned? – Húzódtam el tőle és komolyan rettegtem attól, hogy azt mondja igen. Tudtam, hogy nem maradhat mindig velem, de nem akartam, hogy most menjen korai lett volna még. Túl korai.

- Nem Maya. Nem kell. – Mondta kis gondolkodás után. Nagyot sóhajtva hajoltam vissza hozzá és öleltem át a derekánál. Még nem. Nyugtáztam magamba.

Kopogásra rebbentünk szét, mint valami tinédzserek, akik valami rosszat csinálnak éppen. Zavarban voltam mikor anyu benyitott.

- Ó, ne haragudjatok gyerekek. – Szabadkozott. – Ugye nem zavartam meg semmi? – Mutogatott ránk és gyanakodva nézett.

- Jézusom anyu. Nem. – Tiltakoztam szinte azonnal és felugrottam az ágyról. Mesre néztem, aki a hajába túrva nézett hol rám, hol anyámra, aki megpróbálta kitalálni mi történhetett. Aztán pillanatokkal később szerencsére feladta.

- Nem találtalak a szobádba. Dávid keres. Odalent vár.

- Basszus. – Csaptam a homlokomra és már léptem is ki mellett, hogy lefussak a lépcsőn.

- Most legszívesebben elfenekelnélek. – Lökte el magát a konyhapulttól. Mérges volt. Sosem volt rám mérges.

- Ne haragudj. – Öleltem meg.

- A frászt hoztad rám. Azt hittem valami baj van. Sose csináltál ilyet Maya. – Tolt el magától. – Hol a telefonod?

- Sajnálom.

- Hol a telefonod? - Kérdezte újra.

- A szobámba.

- Akkor miért nem vetted fel?

- Mert, nem ott aludtam. – Néztem fel rá óvatosan.

- Jézusom Maya! – Kiáltott fel.

- Ne kiabálj. – Csitítottam.

- Normális vagy? Basszus. Bocs, nem, Én nem voltam normális, mikor olyan kapcsolatba kezdtem veled. Maya ez így nem oké. – Fakadt ki. Nem tetszett a hangszín, amit megütött, se az, hogy úgy kezel, mint egy agyatlan libát. - A fenébe is, a barátok nem fekszenek le egymással. – Fogta meg a tarkóját. Egy pillanatig abban se voltam biztos, hogy jól értettem, amit hallottam és hitetlenkedve bámultam rá. Végül az agyam utolért és az első sokkból felébredve összeszedtem magam.

- Tényleg? - Kérdeztem nyugodtságot erőltetve a hangomra, de belül tomboltam. Összefontam a karomat a mellem alatt. – Pedig mennyire normálisnak tűnt és mennyire kényelmes volt neked is, hogy egy lépést se kellett tenned, ha dugni támadt kedved. Tudom jól, hogy ami köztünk volt az nem mindennapi. Igazad lehet, talán nem is normális, de megbeszéltük. Nem játszottunk egymással és nem tartogattunk meglepetést. Tudod kibaszottúl fáj, hogy azt képzeled, lefeküdtem vele. Bár fogalmam sincs miért. Azt hittem ismersz. – Halkult el a hangom. – Azt mondtad sosem bántanál. – Remegett a szám és már a sírás határán voltam mikor Mesut mellém.lépett.

- Minden rendben Maya? – Kérdezte aggódva és életemben először igazán hálás voltam azért, hogy nem értette, amit mondok. Gyanakodva méregette Dávidot.

- Persze. Csak tudod, vannak, akik szívesen beállnak, a ’hogyan szegjünk meg ígéretet és bántsunk meg másokat’ sorba. – Mondtam gondolkodás nélkül Dávidnak címezve és eszembe se jutott, hogy ezzel Őt is bánthatom. Felé fordultam. Kínzott a tudat, hogy már megint ok nélkül bántom és úgy éreztem a szavak a szívemet mardossák, ahogy beszélni kezdtem. - A fenébe is nekem ez nem megy. Mióta itt vagy minden megváltozott. Volt egy életem. Nem volt tökéletes nem volt teljes, lehet, hogy boldog se voltam, de volt egy biztos pontom egy elképzelésem. Most már nem tudom, mim van, és egyre jobban azt érzem, hogy mindent elveszítek. Ebben a pár napban jobban fájt, mint bármikor is az elmúlt évekbe. És ha ez nem elég, téged is csak bántalak. Nem bírom Mes. Én csak nem bírom. – Csóváltam meg a fejem és otthagytam Őket. Mindkettőjüket.

A szobámba mentem és tényleg úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Gyenge voltam, nagyon gyenge, de nem akartam, hogy ne legyen itt. Elfeküdtem az ágyon és olyan kicsire húzódtam össze amennyire csak tudtam, de annál jóval kisebbnek éreztem magam. Az világom fölém magasodott és ijesztőnek hatott még az ismerős is.

A telefonom sokadszorra szólalt meg, de most más hangon. Sms-em jött. Felemeltem a fejem és érte nyúltam, hogy elolvassam.

Sajnálom Maya.

Fogalmam sincs mi ütött belém.

Kérlek, beszéljünk.

Mégis mi ez az egész? Miért érzem úgy, hogy az életem kezd darabokra hullani? Minden, amit az évek során gondosan felépítettem omladozóban van. Nincs, mi megvédjen és félek. Rettegek attól, hogy egyedül maradok.

Mereven bámultam magam elé és próbáltam nem gondolkodni, kizárni a külvilágot, nem érezni. Bezárkózni.

Talán kopogott, talán nem. Nem számított. Felült elém az ágyra és várt. Perceken keresztül csak várt.

- Sajnálom. – Suttogtam erőtlenül.

- Nézz rám. – Kért, és az állam alá nyúlt. Belenéztem barna szemeibe. Együttérzés csillogott benne és eltököltség. A megbántottságnak nyoma sem volt. Pedig joggal érezhette volna. – Gyűlölöm, hogy így kell téged látnom. Utálom, hogy mikor azt hiszem, elérünk valahova, valami történik, amitől minden kártyavárként omlik össze. Tudom, hogy fáj és bármennyire rossz fájnia is kell. Azt akarom, hogy kíméletlenül vágd a fejemhez, amit gondolsz. Akarom, hogy bánts Maya. Nem vagyok mazochista, de azt akarom, hogy úgy fájjon, ahogy neked fájt. Át akarom élni veled az egészet, tudni, hogy mit okoztam, hogy mi az, amit jóvá kell tennem. Milyen mély sebeket kell gyógyítanom. Nem a felületet Maya. Nem elfedni a múltat és nem beszélni róla, hanem belülről gyógyítani és elfeledtetni. Boldognak szeretnélek látni, de ehhez Te is kellesz, ha Te feladod nekem nem lesz miért küzdenem. Szeretnék egy biztos pont lenni az életedben. Kérlek, ne lökj el magadtól, ne zárj ki. Ha kell, együtt bontom le veled azt a falat, csak próbáld meg. – Mondta elszántan. Csodáltam a kitartását és elhatározottságát és azt kívántam bárcsak fele ennyi lenne nekem abból, ami benne van.

- Félek Mes.

- Szerinted Én nem?

- Miért, igen? – Csodálkoztam el.

- Minden nap Maya. Félek, hogy mielőtt visszakapnálak, újra elveszítelek. – Vallotta be. – A rosszabb, ha így is lesz, azt csak magamnak köszönhetem. - Annyi minden kavargott a fejembe, de tudtam mit szeretnék. Viszont nem voltam biztos benne, hogy leszek elég erős. – Együtt menni fog. – Mondta. Mintha csak olvasna a gondolataimba. Elmosolyodtam és bólintottam.

- Együtt. – Nyugtáztam és tekintetem a telefonra siklott.

- Nem tudom min vesztetek össze, de gyanítom, van hozzá közöm. – Húzta el a száját. - Nem kérem, hogy mond el, bár kíváncsi vagyok mivel vagy kivel állok szembe. Ki az, akinek hálásnak kell lennem, mert egybetartott. És ki az, akire figyelnem kell, de bármi is legyen az, ne felejtsd el, hogy Ő is félhet. – Fél? Ugyan mitől? A szemöldökömet ráncolva néztem a focistást és a megvilágosodás tisztán látszódott rajtam, Mes pedig bólogatni kezdett. Davi félne, attól, hogy egyszer csak elfelejtem?

Nagyon régen nem kopogtam már az ajtaján, de most nem tudtam csak úgy benyitni. Valami megváltozott és tudtam, hogy ezzel nem hozom rendben, de ezt talán most nem is nekem kellett.

Ha igaz, amit gondolok, akkor egyet akarunk. Nem elveszíteni egymást. Kinyitotta az ajtót és ujjait a tarkóján összekulcsolta. Ismertem ezt. Akkor csinálta mikor úgy érezte valamit elrontott, vagy mikor ideges volt, bár az ritkán fordult elő. Félreállt és beengedett. Becsukta utánam az ajtót. Vettem egy nagy levegőt és megfordultam, hogy elmondjam, amit szerettem volna, de meglepetésemre megcsókolt. Nagyra nyílt szemekkel tűrtem az ostromot, de nem viszonoztam. Ahogy ezt észrevette ellépett.

- Bocs. Nem tudom mi ütött belém. – Szabadkozott, ami megint csak nem rá vall.

- Hát most már Én se értek semmit. Először véget vetsz a kettőnk közti testiségnek. Ma közlöd velem, hogy egy barom vagy, amiért egyáltalán valaha is hozzámértél, persze nem ezekkel a szavakkal, most pedig idejövök és megcsókolsz. Tudod, bárhogy próbálom ezt megérteni, nem megy. – Tártam szét a karjaimat. Leült a konyhapulthoz és úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt normálisan.  – Mi ez az egész Davi? Komolyan megijesztesz. – Mióta ismertem egyszer se láttam őt ennyire kiszámíthatatlannak és zavarodottnak. Mindig céltudatos volt és tudta mit csinál. Maga volt a megtestesült határozottság. Mindig leplezte a gyengeségeit és sebezhetetlennek tűnt. Helyettem is mindig erős volt. Most hogy itt ülünk és nézem Őt, olyan, mint egy megszeppent kisfiú.

- Nem tudom mi ez Maya. Csak úgy érzem, többet kell tennem, mint amit valójában szabadna, különben elveszítelek. – Hadarta el. – Mikor nem tettem úgy éreztem eldoblak magamtól most, hogy megtettem pedig úgy érzem, ellöklek.

- Davi semminek sem kell máshogy lennie, Én nem szeretném, ha bármi is változna. Te mindig a barátom maradsz, és ezt nem fogom elfelejteni. Szeretlek. Ne érezd úgy, hogy kevesebb lettél azért, mert Ő itt van.

- És ha Én többet akarok?

- Akkor azt mondom féltékeny vagy.

- Nyomorult egy érzés. – Sóhajtott. Meg se próbálta tagadni. – Be kellene csajoznom, hogy elfelejtsem ezt az őrültséget. Félre ne érts, de soha nem tenném tönkre azt, ami köztünk van azzal, hogy másféle kapcsolat legyen közöttünk.

- Ennek örülök, mert Én sem. És lehet tényleg nem ártana valami lány után nézni. Dobasd fel magad, mert ez a szenvedő hangulat nem áll jól neked. És talán legközelebb majd nem akarod kiszipolyozni a tüdőmből a levegőt úgy, hogy nem számítok rá. – Nevettem.

- Nem fog többet előfordulni. Nem szeretném, ha feszélyezve éreznéd magad a közelembe. De ne, hogy azt hidd, hogy valaha megbántam bármit is abból, amit tettünk. Soha semmit. – Mondta halkan és beletúrt a hajamba és közel húzódott hozzám. Alig pár centire volt tőlem, de csak mosolyogtunk egymásra. Tudtam, hogy nem lépi át az általa kijelölt határt. Davi sosem követi el ugyanazt a hibát kétszer. Ha egyáltalán hiba volt az a csók. Vagy bármi más, amit csináltunk. Én nem éreztem annak. Nem volt senkink és megtehettük. Többet tudunk egymásról, mint bárki más. Megbíztunk egymásba és bár szerelemről szó sem volt szerettük és most is szeretjük egymást. Ezek voltunk mi és nagyon reméltem, hogy az, amit egymás iránt érzünk az nem fog változni.

- Szerencsés Mesut Özil. – Mondta végül. Felvont szemöldökkel vártam a folytatást, de csak nevetett, aztán magához ölelt és homlokon csókolt. – Tartsd nyitva a szemed. – Tette hozzá, de nem láttam az összefüggést. Pár pillanatig gondolkodtam rajt, de végül egy vállrándítással elintéztem. Nem voltam benne biztos, hogy akarom hallani mi az, amit Ő már tud és Én még nem.

Beleolvadtunk a Balaton-parti éjszakába. Az szórakozni vágyó fiatalok és turisták áradata között igyekeztünk keresni egy aránylag nyugodt és zárt helyet.

- Még jó, hogy mások is napszemüveget hordanak a tök sötétbe így nem érzem magam teljesen hibbantnak. – Mondta félhangosan, hogy halljam Őt az utca zenéjétől.

- Hidd el, itt senkit nem érdekel, de ha levennéd központi látványosság lennél.

- Azt most inkább kihagynám. Nézd csak az ott nem jó? – Mutatott egy koktélbár felé. Ismertem a helyet és jó is lett volna, ha nem egy rendezvény folyt volna.

- Oda inkább most ne. – Kértem és indultam volna tovább.

- Miért? – Fogta meg a kezem.

- Mert sokan vannak. – Húztam el a szám.

- Mindenhol sokan vannak.

- De… Ahj Mesut csak ne. – Grimaszoltam.

- Kik vannak ott? – Kérdezte én pedig az egyik lábamról a másikra álltam.

- Rossz emlékek. – Motyogtam. – Az első osztályomnak van ma találkozója. Nem vagyok benne biztos, hogy látni akarom őket. – A sors fura játékot űz velem, hogy pont ide kellett jönniük. Azt hittem el se jutunk idáig.

- Gyere. – Mondta és elindult befelé.

- Te süket vagy? Mit nem értettél? Nem akarok bemenni.

- Had kezdjem el jóvátenni, amit elrontottam. – Mondta és megállíthatatlanul ment előre én pedig követtem. Legszívesebben berántottam volna a kéziféket. Sőt a fékpedált is két lábbal nyomtam volna, de hasztalan lett volna bármiféle ellenállás. 

Ahogy beértünk akaratlanul is a vidám társaság felé siklott a tekintetem. A lány, aki nevetés tárgyává tett szinte azonnal kiszúrt és egyből hajolt a mellette ülőhöz, aki felkapta a fejét. Futótűzként terjedt megjelenésemnek híre, és ami nekem fájt őket az boldoggá tette. Rosszul voltam. Nem akartam itt lenni, nem akartam Őket látni.  Mesut megszorította a kezem felnéztem rá és néma könyörgésbe kezdtem. Bármit megettem volna azért, hogy valahol máshol legyek. Egy biztató mosolyt küldött felém. Még mielőtt felfoghattam volna mire készül, levette az arcát takaró napszemüveget. Én legalább annyira megdöbbentem, mint a körülöttünk lévők. Csak a zene szólt és mindenki más elhallgatott. Éreztem, ahogy megfagy a levegő, és hogy a szívemet elönti a melegség. Sose kértem volna tőle ezt. Soha nem akartam visszaélni azzal, hogy ismerem azzal, hogy a barátom. És nem készültem se elégtételre se bosszúra. Az nem én lettem volna. Mes nem nézett sehova. A pulthoz mentünk, bár engem úgy kellett húzni. Úgy viselkedett mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna velem lenni egy magyarországi koktélbárban. Nekünk talán az volt, de mindenki másnak valami csoda. Szép lassan kezdett visszatérni a jelenlévőkbe az élet és a pultos is megkérdezte, hogy mit iszunk.

- Akarsz maradni vagy menjünk? – Kérdezte.

- Most már mehetünk?

- Igen. Most már mehetünk. – Mosolyogott. – Nem csináltam még ilyet és most se azért tettem, hogy rám figyeljenek, csak hogy rendbe hozzak valamit, ami miattam romlott el.

- Ugye tudod, hogy semmi nem fog változni?

- Nem, valóban nem fog, mert nem is fogod akarni hisz megmondtad nem az én nevemmel szerettél volna barátokat szerezni, de akartam, hogy tudják mekkorát tévedtek veled kapcsolatban. Ez volt a minimum és a kezdet. Ennél csak többet szeretnék tenni. Tehát megyünk vagy maradunk?

- Azt hiszem, még túlélek egy koktélnyi időt a figyelem középpontjában. Bár úgy érzem magam, mint akinek kinőtt a harmadik keze vagy lába. – Mondtam halkan és nevetni kezdtünk. Fel nem tudtam fogni, hogy volt képes ehhez hozzászokni, ha egyáltalán hozzászokott. - Nem is értem, hogy bírod ezt.

- Egy idő után már nem érdekel, hogy megbámulnak vagy autógrammot kérnek, esetleg közös képet akarnak csinálni. Ez mind az életem részévé vált. Vannak előnyei és vannak hátrányai annak, ha az ember híres. Vissza is élhetnék a nevemmel, azzal, aki vagyok, de nekem egyetlen célom volt amellett, hogy bizonyítsak a klubnál és a válogatottban, az, hogy ember maradjak. Olyan, amilyen voltam. Nem mindig sikerült. Előfordult, hogy elszálltam magamtól, és nem vagyok rá büszke, de most, hogy itt vagyok veled, nem is érezhetném magam ennél emberibbnek, ennél hétköznapibbnak. A társadalom nyomása mindenkit érint. Minket talán jobban is, hisz olyan dolgokat tehetünk meg, amiről mások még álmodni se mernek. Persze van, amit meg is teszek, de nem szeretnék a pénz rabjává válni. Melletted minden annyira normális. Már majdnem el is felejtettem milyen az. - Csendben hallgattam, amit mond és most először valóban úgy éreztem, hogy sikerülhet. Tényleg sikerülhet rendbe hozni a kapcsolatunkat és nem csak ő segíthet nekem, hanem én is segíthetek neki. Ő nem lett más, Ő még mindig csak Mesut Özil.

5. fejezet

Szijasztok!

Megérkezett az ötödik fejezet. Köszönöm a pipákat és a kommenteket.

Ez teljes egészében Mesut szemszögéből. Főleg Maya életéről.

Érzelgős és érző...

Remélem tetszeni fog nektek!

Skyes-nak még mindig jobbulást!

Jó olvasást!

Puszi,

Vii

„Az éjszaka őszinteséget parancsol a lélekre.”

Szilvási Lajos

Mes szemszöge:

Végül nem mentünk sehova. Nosztalgiáztunk. A régi időkről beszélgettünk. Azokról az időkről, mikor még minden rendben volt közöttünk. Mikor még mindketten biztosan állítottuk, hogy egymás barátai vagyunk és bíztunk a másikban. Mikor még minden olyan egyszerű volt.

Valamit segített a lelkiismeretemen, ami nem természetes módon marcangolt, hogy nem öltem ki belőle mindent a nem törődömségemmel. Könnyű volt vele a közös múltunkról beszélni, mondhatni kényelmes, de érdekelt az a rész is, mikor nem voltam vele. A gimnáziumi éveinek első pár évéről még írt és most hogy felidéztem azokat a vidámnak tűnő leveleket valahogy nem állt össze a kép. Ha tényleg annyira jó volt, ahogy írta, akkor most nem lenne ilyen elveszett. Próbálta eltakarni a valódi érzéseit, de a fájdalma nagyon mélyről fakadt. Nehéz volt elhinnem, hogy ez mind miattam van, de nem is igazán számított. Én voltam a barátja és én akarom őt újra. Azt akartam, hogy újra boldog legyen és a szeme ne könnyektől csillogjon…

- Min gondolkozol? – Kérdezte rám nézve és akkor tűnt csak fel, hogy bámulom, ami ma már nem először történt meg.

- Mesélsz nekem arról az időről mikor nem voltam melletted? – Kérdeztem. Figyeltem a reakcióját, de olyan volt, mint aki ledermedt és talán egy perc is eltelt mire felengedett, eközben pedig az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

- Olvastad a leveleimet, nem?

- De.

- Akkor tudod. – Vont vállat. Nem nézett rám.

- Én az igazat szeretném tudni. – A tekintetét kerestem, ami mindig elárulta Őt. Úgy tűnt rengeteg emlék suhan át a gondolatain, és hogy kiűzze őket megrázta a fejét. Maya bár már húsz éves, arcának kislányos vonását nem tudta elnőni. De most mégis eltűnt róla.

- Úgy gondolod, jogod van az igazsághoz? – Kérdezte egy jó adag szemrehányással a hangjában. Összevont szemöldökkel néztem rá. Kerestem, azt a lányt, akivel pár perce még nevettem. Olyan volt mintha nem is Ő lett volna. Mintha valaki teljesen más tette volna fel ezt a kérdést. Egy pillanat alatt változott meg a hangja az arckifejezése az érzései.

- Talán van, talán nincs, de tudni szeretném. – Mondtam nyugodtan.

- És szerinted erről könnyű beszélni? – Csattant fel. - Gratulálok. Rájöttél, hogy az általad ismert életem nem más, mint az elfedett valóság, és az is marad. – Mondta, majd felállt. Én is így tettem.

- Maya ne menj el. Nem futhatsz el, valahányszor olyan dolgokról kell beszélned, ami fáj. – Keltem ki magamból én is. Próbáltam visszafogni az indulataimat, de nehéz volt. Meg akartam érteni, de azzal, hogy menekült egyikünk helyzetét se könnyítette meg.

- Azt hiszed azzal, hogy idejössz és bocsánatot kérsz, már vájkálhatsz az életembe? Had emlékeztesselek rá. hogy Te nem akartál a része lenni. Nem Én, hanem Te. – Vágott vissza és vártam, hogy lenyugodjon. Sokkal szaporábban vette a levegőt, mint azt kellett volna. Megijedtem. Már meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, mikor Ő szólalt meg. – Csak - kezdte lassan, - csak adj nekem egy kis időt. – Kért csendesen és hagytam elmenni. Nem tartottam vissza.

Valami nagyon nem volt rendben vele, de nem tudtam rájönni mi lehet az. Annyira hirtelen változott a hangulata, és nem először. Meg kellett volna értenem, de volt valami nem normális ebben az egész helyzetben, ami nem engedte, hogy ezt a túl sok érzelemnek tudjam be. Aggódtam érte. Mégse tehettem semmit.

Reméltem, hogy hamar visszajön, de az órák elteltek és lassan besötétedett. Már a szobámba voltam. Jó lett volna beszélni valakivel, de nem tudtam kit hívhatnék. Azonban ezt a gondot a megszólaló telefonom megoldotta helyettem.

- Mégis hol a francba vagy? És miért nem lehet téged elérni? – Támadott le Sami.

- Miért hol kellene lennem?

- Egy Spanyolországba tartó gépen, de ha hiszed, ha nem az ülés tök üres mellettem. NEM-VAGY-ITT! – Adott nyomatékot az utolsó három szónak.

- Bocs. Elfelejtettem. – Túrtam bele a hajamba.

- Mi az, hogy elfelejtetted? Mesut, hogy lehet egy utazást elfelejteni? Egyáltalán hol vagy?

- Magyarországon. – Adtam egyenes választ. Sami azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy Maya egyáltalán a világon van, hogy van egy közeli ismerősöm ebben az országban. 2010-ben egy barátságos mérkőzésre utaztunk ide és akkor szóba került. Meséltem róla, de akkor túl nagy volt a felhajtás körülöttem ahhoz, hogy felismerjem mekkorát hibáztam. Csak most fogom fel, mennyi alkalmam lehetett volna látni.

- Mire készülsz?

- Arra, amit már rég meg kellett volna tennem.

- Hát, ez esetben, remélem rendben leszel. – Mondta. Nagy sóhaj szakadt fel a tüdőmből. – Haver ez nem hangzik valami jól.

- Én rendben vagyok, de… Nem is tudom. Mikor már azt hiszem elértem valamit, pillanatokkal később kártyavárként borul össze az egész.

- Csodálkozol? Én szóba se álltam volna veled.

- Kösz. – Morogtam.

- Csak az igazat. – Szabadkozott. – Ne akarj éveket napok alatt rendbe hozni.

- De nekem csak napjaim vannak. – Utaltam a jövő heti válogatottbeli kötelező megjelenésre Frankfurtba.

- Nem akarlak elkeseríteni, de ha addig nem jutsz semmire, akkor felejtsd el. – Mondta, de reagálni már nem tudtam. – Bocs le kell tennem, mert a kedves sztyuárdesz hölgy nagyon csúnyán is tud nézni és rajtam gyakorolja. Majd beszélünk. – Köszönt el és kinyomta a telefont.

Igaza lehetett, de semmiképp se akartam feladni. Ha képes voltam időt hagyni arra, hogy az évek alatt mérföldes távolság legyen köztünk, akkor időt kell szánnom arra, hogy ezt csökkentsem. Ha a nyaralásomba kerül, hát kerüljön abba, de nem hagyom annyiba.

Beszéltem a szüleimmel is. Anyu aggódott és kért, hogy menjek haza, de nem tehettem eleget a kérésének. Apu persze támogatott és Ő is az idő fontosságáról beszélt, de ebben az esetben nem volt határidő és én nem akartam úgy elmenni, hogy nem nyugodt szívvel tehetem meg, hogy elhiszi nekem, most minden másként lesz…

Nem tudtam mélyen aludni. A szemem csukva volt ugyan, de minden kis neszt hallottam magam körül. Hallottam, hogy nyitódik az ajtó és ugyanolyan halkan be is csukódik. A szobában sötét volt. Így csak a fülemre hagyatkozhattam. Hallgattam, ahogy puha léptei alatt zizeg a szőnyeg, és minden lépéssel egyre közelebb kerül hozzám. Mellém feküdt és éreztem testére simuló pólója vékony anyagát a bőrömhöz érni. Fejét a mellkasomra hajtotta. A szívem jóval gyorsabb tempóban kezdett dübörögni. Gyorsabban a normálisnál. Gyorsabban az érthetőnél.

Tudta, hogy ébren vagyok.

- Emlékszel? – Suttogta bele a sötétbe, amihez kezdett hozzászokni a szemem. – Mikor felvilágosítást kaptunk fiú és lány közti kapcsolatról? – Kérdezte és hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Nem engedték, hogy együtt aludjunk. Azt mondták nem való. De én mindig átszöktem hozzád és Te mindig hagytad.  – Juttatta eszembe az emlékeket, a kellemes emlékeket. Nem felejtettem el. Hogy is felejthettem volna. Felfogta a tiltás okát, de nem tudta megérteni, hogy amit évekig tehettünk, azt most miért ne tehetnék. Emlékszem szinte undorral mondta ki, hogy mi nem vagyunk szerelmesek. Talán még egy „fújj” is társult hozzá. Nevethettem volna. Megoszthattam volna vele, a saját emlékeimet, de nem akartam a könnyű utat választani.

- Nem nosztalgiázni akarok! – Mondtam halkan. A beszűrődő fény megcsillant a haján és elég volt arra is hogy lássam alakját.

- Tudom.

Egy hajtincset kezdtem az ujjamra csavarni, miközben arra vártam, hogy elmondja mi történt vele az elmúlt néhány évben. Kicsit megemeltem a fejem, hogy puszit nyomjak az övére, majd visszadöntöttem a párnára, Ő pedig beszélni kezdett.

- Soha nem dicsekedtem azzal, hogy ismerlek. Azzal pedig főleg nem, hogy a legjobb barátom voltál. A legféltettebb titkaim közé soroltalak. Féltettelek. Az emberek irigyek, főleg a tinédzserek. Kimondottan örültem, hogy vége lett azoknak az éveknek. – Hallgatott el, de csak, hogy vegyen egy mély levegőt, amit remegve fújt ki. – Én megpróbáltam beilleszkedni az új suliba, de nem találtam a helyem. Veled akartam lenni. Ott akartam lenni ahol te vagy. Bebeszéltem magamnak, hogy máshol nem lehet jó és ehhez ragaszkodtam is. Nem voltam hajlandó tudomást venni a környezetemről, se az emberekről. Időt akartam adni magamnak, és esélyt a "nélküled is megy továbbra", de mire észbe kaptam, már túl voltam a gimnázium első évén, úgy, hogy azzal sem voltam tisztában, hogy hívják a padtársam. Elvesztettem egy évet az életemből, anélkül, hogy tudtam volna mi történt velem, derengtek képek, de csak a levelek és a telefonbeszélgetések voltak tiszták. Megijedtem. Alig vártam, hogy el gyere és kihúzz a gödörből, amibe egyre mélyebbre ástam magam, de nem jöttél. – Lassan és halkan beszélt. Mintha saját magát akarná megvédeni a hangosan kimondott szavaktól. Mintha attól félne, ha hangosan beszélne, akkor sírna. - Borzalmas nyaram volt nélküled. Sosem voltam még annyira magányos, mint akkor. Voltak pillanataim mikor utáltam, hogy egyáltalán ismerlek, de percekkel később mérhetetlen lelkiismeret furdalásom lett még a gondolattól is.  Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nélküled semmi vagyok. Aztán anyuék leültettek. – Újabb mély levegőt vett. – Választanom kellett. Vagy összeszedem magam és élem a velem egykorúak életét, vagy elvisznek orvoshoz. Az elsőt választottam. Legalább is megpróbáltam. Lecseréltem a ruhatáram és levágattam a hajam. Külsőleg más ember lettem, de belül ugyanolyan üresnek éreztem magam. A hiányod nem egy olyan dolog volt, amit csak úgy eltudtam volna felejteni. Éjszakákon át gondolkodtam azon, hogy vajon, mi módon törölhetnélek ki az életemből, úgy hogy nem is vagy jelen. Aztán rájöttem. Sehogy. Együtt kellett élnem a hiányoddal, hogy emlékezhessek rád. Ettől függetlenül próbáltam élni és kapcsolatokat teremteni. Volt egyetlen pillanat, mikor azt hittem sikerült. Elkövettem, azt a hibát, hogy megbíztam valakiben. Megkértem, hogy adja fel a levelet, amit neked írtam, mert késében voltam, neki pedig útba esett a posta. Másnap ez egész iskola az én levelem másolataival volt kitapétázva. Egy német tannyelvű suliba ez nem okozott gondot. Még az is megismerte a neved, akinek addig semmit nem mondott. Elkönyveltek fanatikus csitrinek, aki azt képzeli, hogy bármi köze is lehet Mesut Özilhez. A maradék önbecsülésem is a kukába került. Azt hittem, hogy pár nap múlva jobb lesz, hogy elfelejtik, de a történetet tovább szőtték és röhögve nézték végig, ahogy megtörök. Néha már elhittem, hogy tényleg semmi közöm hozzád, és ha akkor hagysz fel a levélírással, akkor tényleg elhittem volna, hogy a barátságunk csak a képzeletem szüleménye. Félévkor átiratkoztam egy másik suliba, de képtelen voltam megbízni az emberekben. Már tényleg csak a levelek maradtak nekem. Tudom, hogy egy olyan világot osztottam meg veled, ami sosem létezett, és fogalmad sincs róla, hogy mennyire sajnálom, de ez akkor normálisnak tűnt. Hiába nem jött levél tőled én mégis küldtem. Amit csináltam már-már beteges volt. Mikor azt írtam jól vagyok, azt éreztem nem bírom tovább. Mikor mosolyt láttál a sorok között én sírtam. Ez tette az érzéseimet igazzá az írást pedig hazuggá. Könnyű volt elbújni a levelek mögé, ahogy most könnyű lenne elbújni az emlékek mögé. - Éreztem a fájdalmát minden egyes kimondott szóban. - Vége lett a középiskolának és én esélyt kaptam az újrakezdésre az első lépés volt, hogy megírjam neked az utolsó levelet és elengedjelek, de sosem voltam rá igazán képes. Nem, mert ez nem csak az én döntésem volt. Most itt vagy és nekem annyi mindent kellett átgondolnom. Annyi mindent kellett elmondanom, amiről sosem akartam beszélni. Mégis megtettem. Én rossz ember vagyok Mes. Nagyon rossz. Akartam, hogy neked is fájjon. Úgy ahogy nekem fájt. Dühös voltam rád, de már elmúlt, és ami rosszabb, hogy most félek. Nem csak attól, hogy megint elmész, hanem attól is, hogy én marlak el magam mellől. – Suttogta el halkan és egy újabb forró könnycsepp égette a bőröm. Örülten nehéznek éreztem a szívemet miután megosztotta velem életének ezt a részét, és el nem tudtam képzelni, hogy bírta ezt évekig cipelni.

Eltoltam magamtól, de csak hogy fel tudjak ülni és magamhoz tudjam ölelni.

- Annyira sajnálom. – Mondta és csendesen áztatta tovább bőrömet.

- Én sajnálom Maya. Nem ilyen életet kellett volna élned, Te nem ezt érdemelted. – Egyetlen dolgot nem értettem. -  Miért nem mondtad el? – Tettem fel a kérdést hangosan.

- Te jól voltál és Én azt akartam, hogy ez így is maradjon.

- Ugye tudod, hogy az önzetlenség egy határon túl már ostobaság.

- Neked több veszíteni valód lett volna, min nekem.

- És ezzel téged veszítettelek el. – Mondtam és csend telepedett ránk. Kicsit feljebb tornászta magát és mikor húzta vissza a kezét végigsimított fedetlen mellkasomon. Hogy direkt volt-e vagy sem nem változtatott a tényen. Különös bizsergés maradt érintése utána, olyasmi, amit nem lett volna szabad éreznem. Ha nem tudtam volna, mit jelent Ő nekem azt hinném, hogy vonzódok hozzá. De hogy vonzódhatnék, mikor kicsi kora óta ismerem. Láttam felnőni.

- Szerinted lehet ez még olyan? – Kérdezte én pedig tagadhatatlanul megijedtem. Féltem, hogy elárultam magam. Nem akartam Őt elijeszteni a megmagyarázhatatlan érzéseimmel, amiket én se értek. Olyanokkal, amik talán nincsenek is. Amire csak a pillanatnyi zavar lehet magyarázat.

- Nem tudom, – bukott ki belőlem, - de azon leszek. Ha Te is ezt szeretnéd néztem rá és Ő, akkor hajtotta le újra a fejét.

- Igen. Azt hiszem, ezt szeretném. – Sóhajtott. – Itt maradhatok veled? – Kérdezte. Annyiszor aludtunk együtt, hogy ezen nem kellett volna gondolkodnom, de megtettem és feltűnően sokáig mérlegeltem ennek helyességét. – Ha neked kényelmetlen, akkor elmehetek.  – Bontakozott ki az ölelésemből. Nem a józan eszem irányított, mikor megfogtam a kezét és szó nélkül húztam vissza. Nem akartam, hogy távol legyen tőlem. Elfeküdtem és hagytam, hogy a mellkasomat használja kispárnának. Nem úgy tűnt mintha Őt zavarná a közelségem. Talán engem se kellene. És nem is az zavart, hogy itt van, hanem amit kiváltott belőlem a jelenléte, a közelsége. Nem tudtam ellazulni mellette, és kicsit sem könnyítette a helyzetemen, hogy a lábát összefonta az enyémmel.

- Ne nagyon feszítsd a lábad, – Lebuktam, suhant át az agyamon, - mert eltöröd az enyémet. –  Mondta komolyan mégis volt valami vicces az egészben, amin nevetnem kellett. – Most min nevetsz? Színtiszta izom a lábad, meg úgy az egész tested. Nem mondták még neked, hogy Te vagy a megtestesült szexuális zaklatás? – Kérdezte őszintének tűnő kíváncsisággal.

- Hát eddig még nem. – Jöttem kicsit zavarba. – De pasik ilyet nem mondanak egymásnak a lányok meg ezt nem szokták csak úgy közölni. – Gondolkodtam hangosan.

- Na és akkor én most melyik kategóriába tartozok? – Kérdezte nevetve.

- Még nem döntöttem el. – Vigyorogtam, mire úgy meglökött, hogy leestem az ágyról. Hangosan nevettünk, míg el nem hallgattatott.

- Shhh… Felébreszted őket.

- Ééén? – Suttogtam felháborodva. – Ki lökött le?

- Ki mondta, hogy ess le?

- Már ne haragudj, nem nézek ki belőled ekkora erőt.

- Tudod sportszervező szakra járok és a tévhitekkel ellentétben, nem csak elméletben sportolunk, hanem gyakorlatban is.

- Sportszervező leszel? – Másztam vissza és örültem, hogy találtunk egy olyan témát, amiről vidáman beszél, hozzátartozik a jelenéhez, és független mindenféle zavarba ejtő dologtól.

- Tudod a beteges sportszenvedélyed ragadós volt, de mivel engem elkerült a tehetség, ezért úgy gondoltam, hogy háttérembere leszek ennek az életformának.

- Mennyi van még vissza?

- Egy év, aztán részt veszek egy pár hónapos Grassroots képzésen.

- Grassrootson? – Kérdeztem vissza.

- Valakinek azokkal is kell foglalkozni, akik nem űzhetik ezt a sportot olyan szinten, mint Te. – Mondta és éreztem, hogy csak megvonja a vállát. – Sok olyan ember van, akik szenvedélyes szeretik a focit, de nem ez az életük vagy még nem ez az életük. Sokan szeretnék űzni ezt a sportot, még ha csak hobbiszinten is, de alig van lehetőségük. Nekem ez egy kihívás és azt csinálhatom, amit szeretek. Így el tudom képzelni az életem.

- Akkor megtaláltad, amit szeretsz?

- Úgy gondolom igen. Tudom ellentmondásosnak tűnik azok után, hogy azt mondtam képtelen vagyok bízni. Esélyt akartam adni magamnak és igyekeztem nem a rosszat keresni az emberekben. Őrülten nehéz volt. Viszont vágytam valakire, egy barátra, egy pótlékra. Valakire, akinek jelenléte értelmet adhat a továbblépésnek, a bizalomnak, az emberi érzelmeknek, a kapcsolatoknak. Nem vettek fel a koleszba így kénytelen voltam albérletet keresni, de mivel anyagilag nem álltam úgy, „lakótárs kerestetik” hirdetéseket futottam át. Olyat kerestem ahol ugyan meg kell osztanom az életteremet egy vadidegennel, de mégsem egy túlzsúfolt diákszállóra hasonlítson. Így akadtam rá Dávidra. Aki több volt, mint pótlék, több mint lakótárs és több mint barát. – Mosolyodott el a végére és elhallgatott. – A gyomrom görcsbe rándult és az utolsó néhány szó zakatolt a fejembe, mintha azt akarná, hogy örökre emlékezzek, mintha csak azt sugallná, hogy te csak egy barát vagy, Ő pedig több, mint barát. De mit jelent ez egyáltalán? Mi az, hogy több mint barát? – Olyan volt, mint egy tanár. – Válaszolt, de én nem tettem fel a kérdésem hangosan. Vagy igen? Kimondtam volna? Nem. Nem mondtam ki hangosan. Tanár? Van hogy a diákok megmagyarázhatatlan vonzódást és rajongást éreznek oktatóik iránt. Vele is ez történt? – Megtanított, hogy kell újrakezdeni. Valamit képes volt visszaadni, ami eltűnt az életemből és sok más dolgot is kaptam tőle. Ő egy új ember volt az életembe. Butaság volt azt hinnem, hogy bárkit találhatnék az üresen tátongó helyedre. Lehetetlen volt, de a hónapok elteltével kicsit jobb lett. Kicsit szűnt az üresség, és mindenképpen pozitív volt, hogy tudtam normálisan tovább élni… – Mondta és összezavarodtam. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is igazán van helyem mellette. Ha nem találom meg a levelet, talán sosem jövök el. Talán sosem találkozunk, és akkor most nem lenne itt, mellettem. Nem érezném azt amit, és élnénk tovább mindketten az életünket. Igaza volt, nincs jogom vájkálni az életében. –… de mint említettem sosem tudtalak igazán elengedni és mindig te voltál nekem az első és egyetlen igaz barát. A bérlet örökre szólt. Tudod, mint a lelátón. A bérelt helyek ahova nem ülhet le más, akkor se, ha te nem vagy ott. Csak rád vár. Én is vártam. Az utóbbi két évben titokban, csendesen, tudat alatt. Nem indult valami szépen a folytatás, de most már elhittem, hogy itt vagy. Már csak azt kell elhinnem, hogy itt is maradsz. – Fogta meg a kezem és húzta magához közel a melle fölé. Oda ahol éreztem, hogy dobog a szíve. - A szívemben...