5. fejezet

Szijasztok!

Megérkezett az ötödik fejezet. Köszönöm a pipákat és a kommenteket.

Ez teljes egészében Mesut szemszögéből. Főleg Maya életéről.

Érzelgős és érző...

Remélem tetszeni fog nektek!

Skyes-nak még mindig jobbulást!

Jó olvasást!

Puszi,

Vii

„Az éjszaka őszinteséget parancsol a lélekre.”

Szilvási Lajos

Mes szemszöge:

Végül nem mentünk sehova. Nosztalgiáztunk. A régi időkről beszélgettünk. Azokról az időkről, mikor még minden rendben volt közöttünk. Mikor még mindketten biztosan állítottuk, hogy egymás barátai vagyunk és bíztunk a másikban. Mikor még minden olyan egyszerű volt.

Valamit segített a lelkiismeretemen, ami nem természetes módon marcangolt, hogy nem öltem ki belőle mindent a nem törődömségemmel. Könnyű volt vele a közös múltunkról beszélni, mondhatni kényelmes, de érdekelt az a rész is, mikor nem voltam vele. A gimnáziumi éveinek első pár évéről még írt és most hogy felidéztem azokat a vidámnak tűnő leveleket valahogy nem állt össze a kép. Ha tényleg annyira jó volt, ahogy írta, akkor most nem lenne ilyen elveszett. Próbálta eltakarni a valódi érzéseit, de a fájdalma nagyon mélyről fakadt. Nehéz volt elhinnem, hogy ez mind miattam van, de nem is igazán számított. Én voltam a barátja és én akarom őt újra. Azt akartam, hogy újra boldog legyen és a szeme ne könnyektől csillogjon…

- Min gondolkozol? – Kérdezte rám nézve és akkor tűnt csak fel, hogy bámulom, ami ma már nem először történt meg.

- Mesélsz nekem arról az időről mikor nem voltam melletted? – Kérdeztem. Figyeltem a reakcióját, de olyan volt, mint aki ledermedt és talán egy perc is eltelt mire felengedett, eközben pedig az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

- Olvastad a leveleimet, nem?

- De.

- Akkor tudod. – Vont vállat. Nem nézett rám.

- Én az igazat szeretném tudni. – A tekintetét kerestem, ami mindig elárulta Őt. Úgy tűnt rengeteg emlék suhan át a gondolatain, és hogy kiűzze őket megrázta a fejét. Maya bár már húsz éves, arcának kislányos vonását nem tudta elnőni. De most mégis eltűnt róla.

- Úgy gondolod, jogod van az igazsághoz? – Kérdezte egy jó adag szemrehányással a hangjában. Összevont szemöldökkel néztem rá. Kerestem, azt a lányt, akivel pár perce még nevettem. Olyan volt mintha nem is Ő lett volna. Mintha valaki teljesen más tette volna fel ezt a kérdést. Egy pillanat alatt változott meg a hangja az arckifejezése az érzései.

- Talán van, talán nincs, de tudni szeretném. – Mondtam nyugodtan.

- És szerinted erről könnyű beszélni? – Csattant fel. - Gratulálok. Rájöttél, hogy az általad ismert életem nem más, mint az elfedett valóság, és az is marad. – Mondta, majd felállt. Én is így tettem.

- Maya ne menj el. Nem futhatsz el, valahányszor olyan dolgokról kell beszélned, ami fáj. – Keltem ki magamból én is. Próbáltam visszafogni az indulataimat, de nehéz volt. Meg akartam érteni, de azzal, hogy menekült egyikünk helyzetét se könnyítette meg.

- Azt hiszed azzal, hogy idejössz és bocsánatot kérsz, már vájkálhatsz az életembe? Had emlékeztesselek rá. hogy Te nem akartál a része lenni. Nem Én, hanem Te. – Vágott vissza és vártam, hogy lenyugodjon. Sokkal szaporábban vette a levegőt, mint azt kellett volna. Megijedtem. Már meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, mikor Ő szólalt meg. – Csak - kezdte lassan, - csak adj nekem egy kis időt. – Kért csendesen és hagytam elmenni. Nem tartottam vissza.

Valami nagyon nem volt rendben vele, de nem tudtam rájönni mi lehet az. Annyira hirtelen változott a hangulata, és nem először. Meg kellett volna értenem, de volt valami nem normális ebben az egész helyzetben, ami nem engedte, hogy ezt a túl sok érzelemnek tudjam be. Aggódtam érte. Mégse tehettem semmit.

Reméltem, hogy hamar visszajön, de az órák elteltek és lassan besötétedett. Már a szobámba voltam. Jó lett volna beszélni valakivel, de nem tudtam kit hívhatnék. Azonban ezt a gondot a megszólaló telefonom megoldotta helyettem.

- Mégis hol a francba vagy? És miért nem lehet téged elérni? – Támadott le Sami.

- Miért hol kellene lennem?

- Egy Spanyolországba tartó gépen, de ha hiszed, ha nem az ülés tök üres mellettem. NEM-VAGY-ITT! – Adott nyomatékot az utolsó három szónak.

- Bocs. Elfelejtettem. – Túrtam bele a hajamba.

- Mi az, hogy elfelejtetted? Mesut, hogy lehet egy utazást elfelejteni? Egyáltalán hol vagy?

- Magyarországon. – Adtam egyenes választ. Sami azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy Maya egyáltalán a világon van, hogy van egy közeli ismerősöm ebben az országban. 2010-ben egy barátságos mérkőzésre utaztunk ide és akkor szóba került. Meséltem róla, de akkor túl nagy volt a felhajtás körülöttem ahhoz, hogy felismerjem mekkorát hibáztam. Csak most fogom fel, mennyi alkalmam lehetett volna látni.

- Mire készülsz?

- Arra, amit már rég meg kellett volna tennem.

- Hát, ez esetben, remélem rendben leszel. – Mondta. Nagy sóhaj szakadt fel a tüdőmből. – Haver ez nem hangzik valami jól.

- Én rendben vagyok, de… Nem is tudom. Mikor már azt hiszem elértem valamit, pillanatokkal később kártyavárként borul össze az egész.

- Csodálkozol? Én szóba se álltam volna veled.

- Kösz. – Morogtam.

- Csak az igazat. – Szabadkozott. – Ne akarj éveket napok alatt rendbe hozni.

- De nekem csak napjaim vannak. – Utaltam a jövő heti válogatottbeli kötelező megjelenésre Frankfurtba.

- Nem akarlak elkeseríteni, de ha addig nem jutsz semmire, akkor felejtsd el. – Mondta, de reagálni már nem tudtam. – Bocs le kell tennem, mert a kedves sztyuárdesz hölgy nagyon csúnyán is tud nézni és rajtam gyakorolja. Majd beszélünk. – Köszönt el és kinyomta a telefont.

Igaza lehetett, de semmiképp se akartam feladni. Ha képes voltam időt hagyni arra, hogy az évek alatt mérföldes távolság legyen köztünk, akkor időt kell szánnom arra, hogy ezt csökkentsem. Ha a nyaralásomba kerül, hát kerüljön abba, de nem hagyom annyiba.

Beszéltem a szüleimmel is. Anyu aggódott és kért, hogy menjek haza, de nem tehettem eleget a kérésének. Apu persze támogatott és Ő is az idő fontosságáról beszélt, de ebben az esetben nem volt határidő és én nem akartam úgy elmenni, hogy nem nyugodt szívvel tehetem meg, hogy elhiszi nekem, most minden másként lesz…

Nem tudtam mélyen aludni. A szemem csukva volt ugyan, de minden kis neszt hallottam magam körül. Hallottam, hogy nyitódik az ajtó és ugyanolyan halkan be is csukódik. A szobában sötét volt. Így csak a fülemre hagyatkozhattam. Hallgattam, ahogy puha léptei alatt zizeg a szőnyeg, és minden lépéssel egyre közelebb kerül hozzám. Mellém feküdt és éreztem testére simuló pólója vékony anyagát a bőrömhöz érni. Fejét a mellkasomra hajtotta. A szívem jóval gyorsabb tempóban kezdett dübörögni. Gyorsabban a normálisnál. Gyorsabban az érthetőnél.

Tudta, hogy ébren vagyok.

- Emlékszel? – Suttogta bele a sötétbe, amihez kezdett hozzászokni a szemem. – Mikor felvilágosítást kaptunk fiú és lány közti kapcsolatról? – Kérdezte és hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Nem engedték, hogy együtt aludjunk. Azt mondták nem való. De én mindig átszöktem hozzád és Te mindig hagytad.  – Juttatta eszembe az emlékeket, a kellemes emlékeket. Nem felejtettem el. Hogy is felejthettem volna. Felfogta a tiltás okát, de nem tudta megérteni, hogy amit évekig tehettünk, azt most miért ne tehetnék. Emlékszem szinte undorral mondta ki, hogy mi nem vagyunk szerelmesek. Talán még egy „fújj” is társult hozzá. Nevethettem volna. Megoszthattam volna vele, a saját emlékeimet, de nem akartam a könnyű utat választani.

- Nem nosztalgiázni akarok! – Mondtam halkan. A beszűrődő fény megcsillant a haján és elég volt arra is hogy lássam alakját.

- Tudom.

Egy hajtincset kezdtem az ujjamra csavarni, miközben arra vártam, hogy elmondja mi történt vele az elmúlt néhány évben. Kicsit megemeltem a fejem, hogy puszit nyomjak az övére, majd visszadöntöttem a párnára, Ő pedig beszélni kezdett.

- Soha nem dicsekedtem azzal, hogy ismerlek. Azzal pedig főleg nem, hogy a legjobb barátom voltál. A legféltettebb titkaim közé soroltalak. Féltettelek. Az emberek irigyek, főleg a tinédzserek. Kimondottan örültem, hogy vége lett azoknak az éveknek. – Hallgatott el, de csak, hogy vegyen egy mély levegőt, amit remegve fújt ki. – Én megpróbáltam beilleszkedni az új suliba, de nem találtam a helyem. Veled akartam lenni. Ott akartam lenni ahol te vagy. Bebeszéltem magamnak, hogy máshol nem lehet jó és ehhez ragaszkodtam is. Nem voltam hajlandó tudomást venni a környezetemről, se az emberekről. Időt akartam adni magamnak, és esélyt a "nélküled is megy továbbra", de mire észbe kaptam, már túl voltam a gimnázium első évén, úgy, hogy azzal sem voltam tisztában, hogy hívják a padtársam. Elvesztettem egy évet az életemből, anélkül, hogy tudtam volna mi történt velem, derengtek képek, de csak a levelek és a telefonbeszélgetések voltak tiszták. Megijedtem. Alig vártam, hogy el gyere és kihúzz a gödörből, amibe egyre mélyebbre ástam magam, de nem jöttél. – Lassan és halkan beszélt. Mintha saját magát akarná megvédeni a hangosan kimondott szavaktól. Mintha attól félne, ha hangosan beszélne, akkor sírna. - Borzalmas nyaram volt nélküled. Sosem voltam még annyira magányos, mint akkor. Voltak pillanataim mikor utáltam, hogy egyáltalán ismerlek, de percekkel később mérhetetlen lelkiismeret furdalásom lett még a gondolattól is.  Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nélküled semmi vagyok. Aztán anyuék leültettek. – Újabb mély levegőt vett. – Választanom kellett. Vagy összeszedem magam és élem a velem egykorúak életét, vagy elvisznek orvoshoz. Az elsőt választottam. Legalább is megpróbáltam. Lecseréltem a ruhatáram és levágattam a hajam. Külsőleg más ember lettem, de belül ugyanolyan üresnek éreztem magam. A hiányod nem egy olyan dolog volt, amit csak úgy eltudtam volna felejteni. Éjszakákon át gondolkodtam azon, hogy vajon, mi módon törölhetnélek ki az életemből, úgy hogy nem is vagy jelen. Aztán rájöttem. Sehogy. Együtt kellett élnem a hiányoddal, hogy emlékezhessek rád. Ettől függetlenül próbáltam élni és kapcsolatokat teremteni. Volt egyetlen pillanat, mikor azt hittem sikerült. Elkövettem, azt a hibát, hogy megbíztam valakiben. Megkértem, hogy adja fel a levelet, amit neked írtam, mert késében voltam, neki pedig útba esett a posta. Másnap ez egész iskola az én levelem másolataival volt kitapétázva. Egy német tannyelvű suliba ez nem okozott gondot. Még az is megismerte a neved, akinek addig semmit nem mondott. Elkönyveltek fanatikus csitrinek, aki azt képzeli, hogy bármi köze is lehet Mesut Özilhez. A maradék önbecsülésem is a kukába került. Azt hittem, hogy pár nap múlva jobb lesz, hogy elfelejtik, de a történetet tovább szőtték és röhögve nézték végig, ahogy megtörök. Néha már elhittem, hogy tényleg semmi közöm hozzád, és ha akkor hagysz fel a levélírással, akkor tényleg elhittem volna, hogy a barátságunk csak a képzeletem szüleménye. Félévkor átiratkoztam egy másik suliba, de képtelen voltam megbízni az emberekben. Már tényleg csak a levelek maradtak nekem. Tudom, hogy egy olyan világot osztottam meg veled, ami sosem létezett, és fogalmad sincs róla, hogy mennyire sajnálom, de ez akkor normálisnak tűnt. Hiába nem jött levél tőled én mégis küldtem. Amit csináltam már-már beteges volt. Mikor azt írtam jól vagyok, azt éreztem nem bírom tovább. Mikor mosolyt láttál a sorok között én sírtam. Ez tette az érzéseimet igazzá az írást pedig hazuggá. Könnyű volt elbújni a levelek mögé, ahogy most könnyű lenne elbújni az emlékek mögé. - Éreztem a fájdalmát minden egyes kimondott szóban. - Vége lett a középiskolának és én esélyt kaptam az újrakezdésre az első lépés volt, hogy megírjam neked az utolsó levelet és elengedjelek, de sosem voltam rá igazán képes. Nem, mert ez nem csak az én döntésem volt. Most itt vagy és nekem annyi mindent kellett átgondolnom. Annyi mindent kellett elmondanom, amiről sosem akartam beszélni. Mégis megtettem. Én rossz ember vagyok Mes. Nagyon rossz. Akartam, hogy neked is fájjon. Úgy ahogy nekem fájt. Dühös voltam rád, de már elmúlt, és ami rosszabb, hogy most félek. Nem csak attól, hogy megint elmész, hanem attól is, hogy én marlak el magam mellől. – Suttogta el halkan és egy újabb forró könnycsepp égette a bőröm. Örülten nehéznek éreztem a szívemet miután megosztotta velem életének ezt a részét, és el nem tudtam képzelni, hogy bírta ezt évekig cipelni.

Eltoltam magamtól, de csak hogy fel tudjak ülni és magamhoz tudjam ölelni.

- Annyira sajnálom. – Mondta és csendesen áztatta tovább bőrömet.

- Én sajnálom Maya. Nem ilyen életet kellett volna élned, Te nem ezt érdemelted. – Egyetlen dolgot nem értettem. -  Miért nem mondtad el? – Tettem fel a kérdést hangosan.

- Te jól voltál és Én azt akartam, hogy ez így is maradjon.

- Ugye tudod, hogy az önzetlenség egy határon túl már ostobaság.

- Neked több veszíteni valód lett volna, min nekem.

- És ezzel téged veszítettelek el. – Mondtam és csend telepedett ránk. Kicsit feljebb tornászta magát és mikor húzta vissza a kezét végigsimított fedetlen mellkasomon. Hogy direkt volt-e vagy sem nem változtatott a tényen. Különös bizsergés maradt érintése utána, olyasmi, amit nem lett volna szabad éreznem. Ha nem tudtam volna, mit jelent Ő nekem azt hinném, hogy vonzódok hozzá. De hogy vonzódhatnék, mikor kicsi kora óta ismerem. Láttam felnőni.

- Szerinted lehet ez még olyan? – Kérdezte én pedig tagadhatatlanul megijedtem. Féltem, hogy elárultam magam. Nem akartam Őt elijeszteni a megmagyarázhatatlan érzéseimmel, amiket én se értek. Olyanokkal, amik talán nincsenek is. Amire csak a pillanatnyi zavar lehet magyarázat.

- Nem tudom, – bukott ki belőlem, - de azon leszek. Ha Te is ezt szeretnéd néztem rá és Ő, akkor hajtotta le újra a fejét.

- Igen. Azt hiszem, ezt szeretném. – Sóhajtott. – Itt maradhatok veled? – Kérdezte. Annyiszor aludtunk együtt, hogy ezen nem kellett volna gondolkodnom, de megtettem és feltűnően sokáig mérlegeltem ennek helyességét. – Ha neked kényelmetlen, akkor elmehetek.  – Bontakozott ki az ölelésemből. Nem a józan eszem irányított, mikor megfogtam a kezét és szó nélkül húztam vissza. Nem akartam, hogy távol legyen tőlem. Elfeküdtem és hagytam, hogy a mellkasomat használja kispárnának. Nem úgy tűnt mintha Őt zavarná a közelségem. Talán engem se kellene. És nem is az zavart, hogy itt van, hanem amit kiváltott belőlem a jelenléte, a közelsége. Nem tudtam ellazulni mellette, és kicsit sem könnyítette a helyzetemen, hogy a lábát összefonta az enyémmel.

- Ne nagyon feszítsd a lábad, – Lebuktam, suhant át az agyamon, - mert eltöröd az enyémet. –  Mondta komolyan mégis volt valami vicces az egészben, amin nevetnem kellett. – Most min nevetsz? Színtiszta izom a lábad, meg úgy az egész tested. Nem mondták még neked, hogy Te vagy a megtestesült szexuális zaklatás? – Kérdezte őszintének tűnő kíváncsisággal.

- Hát eddig még nem. – Jöttem kicsit zavarba. – De pasik ilyet nem mondanak egymásnak a lányok meg ezt nem szokták csak úgy közölni. – Gondolkodtam hangosan.

- Na és akkor én most melyik kategóriába tartozok? – Kérdezte nevetve.

- Még nem döntöttem el. – Vigyorogtam, mire úgy meglökött, hogy leestem az ágyról. Hangosan nevettünk, míg el nem hallgattatott.

- Shhh… Felébreszted őket.

- Ééén? – Suttogtam felháborodva. – Ki lökött le?

- Ki mondta, hogy ess le?

- Már ne haragudj, nem nézek ki belőled ekkora erőt.

- Tudod sportszervező szakra járok és a tévhitekkel ellentétben, nem csak elméletben sportolunk, hanem gyakorlatban is.

- Sportszervező leszel? – Másztam vissza és örültem, hogy találtunk egy olyan témát, amiről vidáman beszél, hozzátartozik a jelenéhez, és független mindenféle zavarba ejtő dologtól.

- Tudod a beteges sportszenvedélyed ragadós volt, de mivel engem elkerült a tehetség, ezért úgy gondoltam, hogy háttérembere leszek ennek az életformának.

- Mennyi van még vissza?

- Egy év, aztán részt veszek egy pár hónapos Grassroots képzésen.

- Grassrootson? – Kérdeztem vissza.

- Valakinek azokkal is kell foglalkozni, akik nem űzhetik ezt a sportot olyan szinten, mint Te. – Mondta és éreztem, hogy csak megvonja a vállát. – Sok olyan ember van, akik szenvedélyes szeretik a focit, de nem ez az életük vagy még nem ez az életük. Sokan szeretnék űzni ezt a sportot, még ha csak hobbiszinten is, de alig van lehetőségük. Nekem ez egy kihívás és azt csinálhatom, amit szeretek. Így el tudom képzelni az életem.

- Akkor megtaláltad, amit szeretsz?

- Úgy gondolom igen. Tudom ellentmondásosnak tűnik azok után, hogy azt mondtam képtelen vagyok bízni. Esélyt akartam adni magamnak és igyekeztem nem a rosszat keresni az emberekben. Őrülten nehéz volt. Viszont vágytam valakire, egy barátra, egy pótlékra. Valakire, akinek jelenléte értelmet adhat a továbblépésnek, a bizalomnak, az emberi érzelmeknek, a kapcsolatoknak. Nem vettek fel a koleszba így kénytelen voltam albérletet keresni, de mivel anyagilag nem álltam úgy, „lakótárs kerestetik” hirdetéseket futottam át. Olyat kerestem ahol ugyan meg kell osztanom az életteremet egy vadidegennel, de mégsem egy túlzsúfolt diákszállóra hasonlítson. Így akadtam rá Dávidra. Aki több volt, mint pótlék, több mint lakótárs és több mint barát. – Mosolyodott el a végére és elhallgatott. – A gyomrom görcsbe rándult és az utolsó néhány szó zakatolt a fejembe, mintha azt akarná, hogy örökre emlékezzek, mintha csak azt sugallná, hogy te csak egy barát vagy, Ő pedig több, mint barát. De mit jelent ez egyáltalán? Mi az, hogy több mint barát? – Olyan volt, mint egy tanár. – Válaszolt, de én nem tettem fel a kérdésem hangosan. Vagy igen? Kimondtam volna? Nem. Nem mondtam ki hangosan. Tanár? Van hogy a diákok megmagyarázhatatlan vonzódást és rajongást éreznek oktatóik iránt. Vele is ez történt? – Megtanított, hogy kell újrakezdeni. Valamit képes volt visszaadni, ami eltűnt az életemből és sok más dolgot is kaptam tőle. Ő egy új ember volt az életembe. Butaság volt azt hinnem, hogy bárkit találhatnék az üresen tátongó helyedre. Lehetetlen volt, de a hónapok elteltével kicsit jobb lett. Kicsit szűnt az üresség, és mindenképpen pozitív volt, hogy tudtam normálisan tovább élni… – Mondta és összezavarodtam. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is igazán van helyem mellette. Ha nem találom meg a levelet, talán sosem jövök el. Talán sosem találkozunk, és akkor most nem lenne itt, mellettem. Nem érezném azt amit, és élnénk tovább mindketten az életünket. Igaza volt, nincs jogom vájkálni az életében. –… de mint említettem sosem tudtalak igazán elengedni és mindig te voltál nekem az első és egyetlen igaz barát. A bérlet örökre szólt. Tudod, mint a lelátón. A bérelt helyek ahova nem ülhet le más, akkor se, ha te nem vagy ott. Csak rád vár. Én is vártam. Az utóbbi két évben titokban, csendesen, tudat alatt. Nem indult valami szépen a folytatás, de most már elhittem, hogy itt vagy. Már csak azt kell elhinnem, hogy itt is maradsz. – Fogta meg a kezem és húzta magához közel a melle fölé. Oda ahol éreztem, hogy dobog a szíve. - A szívemben...