4. fejezet

Szijasztok!

Bocsánat a késért! Nem voltam megelégedve a végeredménnyel és megpróbáltam még egy kicsit változtatni a dolgon, de így se érzem teljesen jónak. Remélem azért tetszeni fog. Nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást hozzá!

Puszi,

Vii

„A megbocsátáshoz elengedhetetlen a sérelem és a sérelem által kiváltott érzések felidézése. Ez a lépés sokszor fájdalmas, dühvel és szorongással jár - a továbblépés ugyanakkor nem képzelhető el a negatív érzések kimondása nélkül. Megélt harag nélkül nem lehet megbocsátani.”

Szondy Máté

Nem tudom, honnan szedtem bátorságot, de végül én törtem meg a csendet…

… Minek jöttél ide? – Tettem fel a legelső kérdést, ami eszembe jutott. A hangom érzelem nélkül, hidegen csengett. Erre felnézett és nagy szemei még nagyobbra nyíltak a döbbenettől.

- Maya… - Szólt rám apa halkan, de annál erőteljesebben. Nem néztem rá. Továbbra is Mesutra meredtem és úgy beszéltem.

- Nem apa. Tudni akarom. Nem tudom Ti számoltátok-e, de hat év telt el és három éve egy sort se írt. Így újra megkérdezem. Minek jöttél ide? – A hangom, ami az elején olyan rideg volt és távolságtartó megremegett.

- Maya, Én… - Kezdett el beszélni, de félbeszakítottam. Nem akartam hallani a megbánást a hangjában. Nem akartam hallani, ahogy kimondja, mennyire sajnálja. A légzésem gyorsult és nem tudtam uralkodni az indulataimon. Kikívánkozott belőlem, amit évek óta magamban tartottam.

- Tudsz róla, hogy szükségem lett volna rád? Van fogalmad róla, hogy min mentem keresztül miközben Te élted a tökéletes életed? Se egy levél, se egy hívás, de még csak egy sms se. Belegondoltál egyszer is abba, vajon hogy érezhetem magam annyi megválaszolatlan levél és viszonzatlan telefonhívás után? Mert ha nem akkor elárulom, hogy rohadtúl üresnek és szánalmasnak, egy senkinek, akire a kutyának sincs szüksége. Így éreztem magam. Mindig melletted álltam és hittem neked. Emlékszel mit ígértél? Emlékszel? Mert én minden egyes szóra. Elhittem, hogy semmi nem fog változni. Hol voltál? Hol volt az a srác, aki a barátom volt? Hol a barátom Mes? – Halkult el a hangom. Talán még levegőt se vettem mialatt elhadartam mindazt ami eszembe jutott. Feltéptem a sebeimet és hagytam, hogy az addig gondosan eltemetett érzéseim felszínre törjenek. Behunytam a szemem és éreztem, hogy egy könnycsepp gurul végig az arcomon. Nem akartam, hogy lássa. Megráztam a fejem és elfordultam. Friss levegőre volt szükségem, de ezúttal csak a hátsóudvarig jutottam. Nem sűrűn engedtem meg magamnak, azt a luxust, hogy fájjon, de most nem küzdöttem ellene. Zokogásomtól remegő testemet erős karjaiba zárta és hagytam, hogy magához öleljen.

- Fogalmad sincs róla, mennyire sajnálom Maya. Tudom, hogy nagyon elrontottam, de kérlek, hagyd, hogy jóvátegyem. – Kért halkan. Fájt neki, de ettől én nem lettem jobban. – Adj nekem egy esélyt. – Mondta és még szorosabban ölelt. A hátam a mellkasának simult és felzaklatott a nyugodtság a biztonság, ami körbevett. Féltem, mert nem kellene ezt éreznem.

- Nem tudok. – Suttogtam alig hallhatóan, Ő mégis értette.

- Kérlek Maya. – A hangja kétségbeesett volt. Az Ő és a saját fájdalmam is marta a szívem. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam mit kellene tennem, nem tudtam mit kellene éreznem. Annyira ellentmondásos volt mind az, amit éreztem, és amit gondoltam.

- Miért nem írtál?

- Nem tudom.

- Mindennek van oka Mes.

- Nincs értelmes és elfogadható magyarázatom.

- Vagy csak egyszerűen félsz elmondani az igazat. – Fordultam ki az öleléséből. - Azt hiszed, tudsz még nekem fájdalmat okozni? Ne most akarj megkímélni. – Nevettem fel keserűen. – Ha valaki, akkor Én tudom milyen fájdalmas az igazság. Ha még egy kicsit is a barátodnak tartasz, akkor viselkedj is úgy. Legyél őszinte és ne kerülgesd, azt, amit már úgy is tudok. Mond csak a szemembe, hogy elfelejtettél, hogy mások kiszorítottak az életedből. Mond csak el, hogy nem volt rám szükséged. Biztos akadt a helyembe százszor jobb barát. Nagylány vagyok már. Képes vagyok megbirkózni vele.

- Nem fogom azt mondani, amit hallani szeretnél, hogy ha az nem igaz. Fiatal voltam és sikeréhes, engem is megbabonázott a csillogás. Akkora volt a nyüzsgés körülöttem, hogy minden háttérbe szorult, aminek nem szabadott volna. Mire észhez tértem már túl sok idő telt el, de Én még mindig csak én vagyok. Tudom, hogy ez nem mentség, de nem igaz, hogy lecseréltelek.Nem így van – Rázta meg a fejét.

- Akkor hogy? – Kérdeztem. – Félretettél, hogy majd később jó leszek? Mi vagyok Én? Valami szánalmas B terv, egy második lehetőség? Egyáltalán miért most? – Kérdeztem ugyanolyan indulatosan, mint az elején.

- Mert most találtam meg a levelet, amit két éve írtál a VB után. – Felelte. A tekintetét fürkésztem. Jól emlékeztem arra a levélre. Minden egyes sorára. – Ha akkor elolvasom, most nem itt tartanánk. – Kezdte az önmarcangolást. - Akkor előbb észhez térek, és nem hagyom, hogy így eltávolodj tőlem. Nem tudom visszacsinálni és nem tudom visszaadni az elvesztegetett időt. Nem tudom meg nem történté tenni, de szeretném helyrehozni. Tudni akarod minek jöttem ide? Azért, hogy visszakapjam a barátom. Kellesz nekem és nagyon sajnálom, hogy egy percre is elfelejtettem mit is jelentettél nekem. Szükségem van arra, hogy azt lásd, aki voltam, hogy őszinte legyél velem és ne engedd, hogy valaki más legyek. Mint régen. – Csendben hallgattam és közben próbáltam lenyugodni.

- Sok idő telt el. Te is változtál és Én is. Ez már nem lenne ugyanaz.

- Ezek csak mondva csinált kifogások.

- Nem igaz. – Vágtam rá és hátraléptem, most rajta volt a sor, hogy levetkőzze higgadtságát.

- Akkor mond, hogy nem akarsz látni, hogy menjek el, mert nem tudsz megbocsájtani, mert nincs szükséged rám. – Mondta és várt. Tudtam, hogy a nyugodt felszín alatt valami egészen mást érez. Átláttam rajta. Sosem voltunk ilyen helyzetbe. Nem kellett félnie attól, hogy olyat teszek vagy mondok, ami neki fáj. Biztos volt benne, hogy mindig mellette leszek.  Biztos, mert ezt éreztettem vele, mert ezért voltunk barátok. És most félt, hogy elismétlem, amit mondott, mert tudta, ha ezt teszem, akkor az csakis az igazság lesz. Ha másban nem is, abban biztos volt, hogy nem tudok hazudni neki. Az igazság viszont az volt, hogy sokkal nagyobb szükségem lett volna rá, mint valaha, de képtelen voltam azt mondani, hogy folytassuk ott ahol abbahagytuk.

- Hazudnék, ha ezt mondanám. – Fordultam el.

- Akkor miért nem engeded? – Hangja halk volt és nem értette miért vagyok ilyen, hogy bár itt áll előttem mégsem engedem magamhoz közel.

- Te tényleg nem érted? – Éreztem, hogy a szám megremeg.

- Engedd, hogy megértsem. – Lépett hozzám közelebb és nem bírtam megállni, hogy ne nézzek bele a barna szemeibe és ne legyek hozzá őszinte.

- Félek Mesut. Mi van, ha egyik reggel felkelek, és megint azzal kell szembenéznem, hogy Te újra kiléptél az életemből? Hogy megint itt hagysz? Mi a garancia arra, hogy most minden máshogy alakul? Nem várhatod tőlem, hogy elhiggyem, hogy most minden más lesz.

- Tudom. – Mondta csendesen és még mielőtt folytatta volna megcsörrent a mobilja. Elővette és egy érintéssel elhallgatatta a készülékből szóló zenét, de továbbra is a kijelzőt nézte.

- Vedd csak fel nyugodtan. – Intettem a telefon felé Ő pedig úgy tett. Be akartam menni, de megfogta a kezem és nem engedett. Egy darabig csak néztem kezemet szorongató kezére és pillanatokkal később önkéntelenül viszonoztam szorítását. Nem nézett rám, csak beszélt. Láthatóan jó hírt kapott. A telefonból torzított üvöltözés hallatszott, de egy szót se értettem. A spanyol nyelvtudásom kimerült a köszönömnél. Hamar elköszönt, pedig aki hívta még mondta volna.

- Nos, a Spanyolok megvédték az Európa-bajnoki címüket. – Mosolygott miután zsebre tette a telefont.

- Ki hitte volna, hogy Mesut Özil ennek egyszer örülni fog?

- Mivel a válogatott egy része a csapattársam…

- Jaa, és egy másik, jelentős része pedig egy rivális csapatnál játszik… Így kicsit ironikus az örömöd. Nem gondolod? – Vontam fel a szemöldököm. Elkezdődött. Ennél különbözőbbek már igazán nem lehettünk volna. Majdnem mindenről más volt a véleményünk és rendszerint mindenen vitáztunk. Általában a makacsságom miatt én nyertem szócsatáinkat. Érdekes volt, hogy ennek ellenére mégis mindig megértettük egymást.

- Örüljünk a jobbik rosszabbnak. – Vont vállat. - Inkább a Spanyolok, mint az Olaszok, akik kiejtettek minket. - Húzta el a száját és a gondolataiba merült. Bántotta, hogy megint nem jutottak be a döntőbe.

- Te ugyanolyan maximalista vagy, mint voltál. – Csóváltam meg a fejem. - Lehetnél magaddal egy kicsit elégedettebb. És ha tudni akarod nem rajtad múlott. Szuper játékos vagy, de egyedül egy válogatott ellen édes kevés. –  Mondtam mire hangosan felnevetett.

- Köszönöm. Erre már szükségem volt.

- Mi van? Nincs, ki helyre tegye világfájdalmas gondolataidat? Tedd túl magad rajt. Lesz még lehetőséged bizonyítani.

- Te képes leszel túltenni magad a fájdalmadon Maya? – Kanyarodott vissza kettőnkhöz. Egyszerűbb lett volna nyugodtan beszélgetni, róla a fociról vagy bármi másról, de az nem változtatott volna semmin. - Megengeded, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos vagy nekem? – Kérdezte, de én nem éreztem mást csak félelmet. Nem mertem visszakapni Őt, mert féltem, hogy újra elveszítem. Ez már nem a fájdalmamról szólt, nem a haragomról a csalódásomról. Azok nagy részét már kiadtam magamból.

- Mes, Én… - Kezdtem el tátogni és fogalmam se volt, hogy folytassam. Tudta. Látta rajtam.

- Semmi baj. Megértem. - Sóhajtott. – Egyébként meg mondtam már, hogy nincs még egy olyan ember az életembe, akit annyira közel engedtem volna magamhoz, mint téged. – Utalt az előzőleg feltettem kérdésemre. - És nagyon úgy tűnik, hogy még mindig Te vagy az egyetlen, aki a szüleimen kívül képes átlátni rajtam.

- Hogy vannak? – Ragadtam meg az alkalmat, hogy eltereljem gondolataimat.

- Jól? – Felelte röviden.

- És a tesóid.

- Ők is.

- Szuper. Majd ha beszélsz velük, mond meg nekik, hogy puszilom őket. Most pedig ha nincs, ellenedre bemehetnénk, mert éhes vagyok. – És fáradt is. Tettem hozzá magamba.

- Nem, persze mehetünk. – Mondta kicsit csalódottan és szomorúan. Vonakodva ugyan, de elengedte a kezem és előre engedett. Ő is félt. Csendben fogyasztottuk el a vacsorát és miután végeztem a mosogatással elköszöntem tőlük. Mes olyan riadtan nézett rám, mint aki attól fél, hogy megint eltűnök és ezen mosolyognom kellett. Nem mondtam semmit. Nem volt szép tőlem, de kétségek között hagytam. Rendbe kellett tennem az érzéseimet és bevallani magamnak, hogy Davinak igaza volt. Az égvilágon semmi nem voltázott, csak szükségem volt arra, hogy kiadjam a fájdalmam, hogy dühös legyek rá. És most hogy ezektől a rossz érzésektől megszabadultam, rájöttem, hogy még mindig fontos nekem, de volt valami. Egy érzés, amit eddig nem éreztem, amitől tudtam, hogy ez nem lehet ugyanolyan.

Mes szemszöge:

Néztem, ahogy eltűnik a lépcsőn. Rengeteg érzés kavargott bennem. Igaza volt, már nagylány. Egy kislányt hagytam itt, most pedig egy fiatal nőt látok, és nem tudtam Őt hova tenni. Nem tudtam megmondani ki Ő nekem. Ugyanúgy átlát rajtam és képes kirángatni az önsajnálatból. Ami köztünk volt nem múlt el, de megváltozott. Talán igaza lehet és mi változtunk meg. Talán tényleg nem lesz ugyanolyan. Nem. Erre nem is gondolhatok. Nem ijeszthet meg a gondolat, hogy másképp lesz. Nem ereszthetem el anélkül, hogy megpróbálnám helyrehozni azt, amit elrontottam.

- Jutottatok valamire? – Kérdezte Adél kirángatva ezzel gondolataimból.

- Talán. – Húztam félszeg mosolyra a szám. Nem akartam elkiabálni. – Maya majd biztos elmondja. – Szomorúan rázta nemlegesen a fejét.

- Maya nem igazán beszél az érzéseiről. Ritkán mondja el, ha bántja valami, vagy azt, hogy éppen mitől boldog. Miután Te elmentél Ő bezárkózott és senkivel nem volt hajlandó beszélni rólad. Az utóbbi két évbe talán már kicsit nyitottabb, de Dávidon és rajtunk kívül nem hiszem, hogy lenne bárki, akit közel engedne magához. Tudtommal még szerelmes sem volt. – Sóhajtott. Meglepve néztem rá és teljes mértékben magamat okoltam.

- Sajnálom.

- Nem a Te hibád. – Mosolyodott el. – Ez a változás az életeddel járt és ezt Ő is tudta. Adj neki egy kis időt. Ő már megpróbálta lezárni magában ezt az egészet, ami érthető és most, hogy megjelentél nem tudja hogyan tovább. Meg tanult nélküled élni pedig tudod jól mennyit jelentettél neki. Az a rengeteg közös terv. – Nevette el magát és én is elmosolyodtam. Mayával azt terveztük, hogy majd együtt fogunk élni egy szép, nagy házba, és míg én egy profi klubnál focizok, addig Ő majd egyetemre jár. Ez volt az álmunk. Az enyém egy része teljesült, és talán az övé is, csak az nem, amihez mindketten kellünk. – Minden rendben lesz. -  Szorította meg a kezem bíztatóan.

- Szeretném, ha igazad lenne.

- Nálad jobban senki nem ismeri. Figyelj rá. Nem mindig azt érzi, amit mond. – Tudtam, hogy Maya képtelen hazudni nekem, de titkolózni tudott…

- Van pár telefon, amit el kellene intéznem. Úgyhogy, ha nem haragszol, akkor én most…

- Persze menj csak. – Mondta és utamra engedett. Előhúztam a zsebemből a telefont és sóhajtva oldottam ki a képernyőt. Miután Iker hívott lenémítottam, nem akartam egész este velük beszélgetni, mikor Maya végre szóba állt velem. Mit fogok én kapni azért, hogy nem néztem meg a meccset. Fejcsóválva lépkedtem a lépcsőn felfelé. Volt pár nem fogadott hívásom. Sergiotól több is. Addig úgysem nyugszik, míg nem dicsekedheti el, hogy nyertek. Megálltam a folyosón és Maya szobája felé néztem. Erős késztetést éreztem, hogy arra induljak el. Tartottam tőle, hogy holnap újra bezárkózik. Talán beszélgethetnénk még. Futott át az agyamon és elindultam az irányába. Az ajtóban még hezitáltam és mikor kopogásra emeltem a kezem, meghallottam a hangját. Valakivel beszélt és jókedve volt. Nem értettem semmit, ami szörnyen idegesített. Négy nyelven beszélek, és amit tudni szeretnék abból egy szót se értettem. De ha értem, ha nem, nincs jogom itt állni és kihallgatni a magánbeszélgetését, ezért elléptem és a szemközti szobáig meg se álltam. Elküldtem néhány „gratulálok” üzenetet és rögtön utána Sergiot tárcsáztam, aki akkorát üvöltött köszönésképpen, hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám.

- Haver Te nem vagy normális. – Tettem át a telefont a másik fülem közelébe ugyanis valahol elhagyta a hangtompítót.

- Láttad? Láttad?

- Mit kellett volna látnom?

- Mit? Mit? A meccset.

- Ja, a meccset? Nem.

- Mi az, hogy nem? Te nem nézted meg, ahogy nyerünk?

- Bocs, de más dolgom volt.

- Semmi nem olyan fontos, mint az, hogy mi megint Európa-bajnokok vagyunk. – Mondta sértődötten.

- Szerintem meg ne igyál többet. – Nevettem el magam.

- Áruld el mi volt olyan életbe vágóan fontos.

- Neked ezt most hiába magyaráznám.

- Szóval azt mondod, nem fognám fel?

- Nem erről van szó, de ez a történet túl bonyolult, hogy két mondatba összefoglaljam.

- Jól van Mesut, de tartozol nekem egy magyarázattal.

- Meglesz. Most pedig ne hisztizz, hanem ünnepelj, és gratulálok.

- Kösz. VAMOS ESPANA!!! – Üvöltött még bele a telefonba és letette. A család faggatózásához nem volt kedvem és már késő is volt így félretettem a telefont és elfeküdtem az ágyon. Mikor elindultam otthonról nem gondoltam át, hogy mi vár itt rám. Most már értem anyám mitől akart óvni. De ezt meg kellett tennem, és ezt meg is érdemeltem. Nem várhattam, hogy a nyakamba ugorjon, hogy minden egyszerűen csak könnyű legyen. Azon gondolkodtam vajon mire jutottunk, ha jutottunk egyáltalán valamire. Maya félt és ezt meg kellett értenem. Reméltem, hogy úgy, ahogy ma este a fájdalmát és dühét rám zúdította, úgy egyszer majd a félelmének is hangot ad. Bár sejtettem mitől tart. Egyszer már elmentem és fél, ha újra közel enged magához, akkor megint megteszem. Tudja, hogy nem maradhatok és be kell neki bizonyítanom, hogy most minden másként lesz, és mikor elutazok minden úgy lesz majd, ahogy annak idején egyszer már megígértem.

Tartottam a másnaptól, talán ezért is nem tudtam elaludni és keltem úgy, mint akit abba a pár órában, míg pihenni próbált agyonrugdostak. Nyújtózkodva és ásítva indultam el a fürdőszoba felé, ami a folyosón volt valahol félúton a két szoba között. Az egyik kezemmel a szememet dörzsöltem a másikkal pedig nyúltam a kilincsért, amikor kinyílt az ajtaja. Maya mindig is alacsonyabb volt nálam és ez mostanra sem változott. Szőke haja kócosan gubancolódott, és ahogy elnéztem Ő se aludt sokkal többet nálam. A mellkasommal nézett farkasszemet és csak pislogott.

- Öhm… - Lépett egy kicsit hátrébb. – Ezt meg tudnám szokni. – Bökött meg. Azt hittem zavarba hoztam erre majdhogynem Ő hozott zavarba engem. Félreálltam, hogy ki tudjon jönni. Csak bámultam utána. Nem voltam benne biztos, hogy volt fogalma arról mit is mondott. Az ajtócsukódásra én is észhez tértem és elfoglaltam a felszabadult helyiséget…

- Jó reggelt. – Köszönt már a konyhapultnál ülve Maya és a leveleket válogatta.

- Neked is. – Mondtam.

- Egyél. – Tolt elém egy telipakolt tányért.

- Maya híres sajtos bundáskenyere? – Kérdeztem.

- Jó étvágyat. – Állt fel és az Ő tányérját a mosogatóba tette. – Kérsz teát vagy kávét.

- Teát, köszönöm. – Töltött és odaadta.

- Mit csinálsz ma? – Kérdeztem tétován.

- Mivel turnusváltás van ma nincs programom.

- Van kedved elmenni valahova? – Kérdeztem. Jól átgondolta mielőtt válaszolt volna.

- Végül is mehetünk, csak kicsit később, mert van egy kis dolgom. – Mondta és zsebre téve a telefonját elment. – Majd jövök. - Fogalmam se volt arról, hogy mit gondoljak. Érzem, hogy felhúzott egy falat kettőnk közé, amit nem kerülhetek meg, amin nem mászhatok át. Le kell bontanom és nagyon úgy tűnt, hogy Ő ebben nem sokat fog nekem segíteni. Lustán majszoltam a reggelim és kortyolgattam a teám miközben újra és újra végigjártattam tekintetem a ház berendezésén. Ismerős volt mégsem ugyanaz, de otthon éreztem magam viszont ugyanakkor egyedül is. Máskor sülve, főve együtt voltunk és most zavart, hogy máshol van, valaki mással. Talán azért ilyen, mert talált valakit a legjobb barát szerepére. Ha így is van azt csak magamnak köszönhettem.

Maya két óra múlva ért vissza jókedvűen.

- Szia! Mehetünk? – Jött be a nappaliba. A TV előtt ültem és a tegnapi döntő ismétlését néztem.

- Persze. – Kapcsoltam ki a TV-t.

- Ez tegnapi meccs ismétlése?

- Az volt.

- Akkor kapcsold vissza. Nézd meg nyugodtan.

- Nem fontos. – Álltam fel.

- Nyugodtan.

- De tényleg nem.

- Mes, ne kötekedj velem. – Billentette oldalra kicsit a fejét és mérgesen nézett rám.

- Hú, ettől még mindig félek. – Nevettem el magam mire halványan elmosolyodott.

- Remek. Akkor most leülsz. – Lökött vissza a kanapéra és bekapcsolta a TV-t. A karfára kuporodott, tőlem tisztes távolságba és velem nézte a meccset, mint régen. A félidőn és a második gólon már túl voltunk.

- Szoktál még meccseket nézni.

- Nem sokat. – Rázta meg a fejét.

- Miért? – Néztem rá őszintén csodálkozva, hisz szerette a focit.

- Miattad. – Vont vállat.

- Nem akartál látni. – Mondtam ki, amit gondoltam. Fel sem merült bennem, hogy ez kérdésként hangozzon el, hisz annyira egyértelműnek tűnt.

- Nem bírtalak látni. Megpróbáltam, de nem ment. – Meredt továbbra is a képernyőre. Hogy ezt érezte vegyes érzéseket keltett bennem. Örültem annak, hogy akarta, de annak, nem hogy mégse ment neki.

- Sajná…

- Ki ne mond. – Nézett rám.

- De…

- Nem. Nézd, nem akarom, hogy minden egyes olyan dologért bocsánatot kérj, ami szerinted nekem fájt vagy rosszul esett.

- De…

- Ne! Még nem fejeztem be. Tudom, hogy sajnálod, mondanod se kell. Tudom, különben nem lennél itt. Nem haragszok, de ne várd, hogy azt mondjam nincs semmi baj. A baj Én vagyok és az, amit érzek. Ezen pedig nem tudok változtatni egyik napról a másikra, bármennyire is szeretnék. – Mondta el őszintén és letörölt egy könnycseppet.

- Hé. – Ültem hozzá közelebb és kicsit tartva reakciójától magam mellé húztam. – Ne sírj.

- Segíts. – Suttogta, nekem pedig a szívem szakadt meg. Belöktem őt egy útvesztőbe azzal, hogy nem törődtem vele és most nem talál ki onnan. Nem talál vissza önmagához. És igaza van, ha milliószor mondanám el neki, hogy sajnálom, akkor se érne semmit, rajta ez nem segít és rajtam se.

- Azon leszek… - Mondtam halkan és magamhoz öleltem.