5. fejezet

Szijasztok!

Megérkezett az ötödik fejezet. Köszönöm a pipákat és a kommenteket.

Ez teljes egészében Mesut szemszögéből. Főleg Maya életéről.

Érzelgős és érző...

Remélem tetszeni fog nektek!

Skyes-nak még mindig jobbulást!

Jó olvasást!

Puszi,

Vii

„Az éjszaka őszinteséget parancsol a lélekre.”

Szilvási Lajos

Mes szemszöge:

Végül nem mentünk sehova. Nosztalgiáztunk. A régi időkről beszélgettünk. Azokról az időkről, mikor még minden rendben volt közöttünk. Mikor még mindketten biztosan állítottuk, hogy egymás barátai vagyunk és bíztunk a másikban. Mikor még minden olyan egyszerű volt.

Valamit segített a lelkiismeretemen, ami nem természetes módon marcangolt, hogy nem öltem ki belőle mindent a nem törődömségemmel. Könnyű volt vele a közös múltunkról beszélni, mondhatni kényelmes, de érdekelt az a rész is, mikor nem voltam vele. A gimnáziumi éveinek első pár évéről még írt és most hogy felidéztem azokat a vidámnak tűnő leveleket valahogy nem állt össze a kép. Ha tényleg annyira jó volt, ahogy írta, akkor most nem lenne ilyen elveszett. Próbálta eltakarni a valódi érzéseit, de a fájdalma nagyon mélyről fakadt. Nehéz volt elhinnem, hogy ez mind miattam van, de nem is igazán számított. Én voltam a barátja és én akarom őt újra. Azt akartam, hogy újra boldog legyen és a szeme ne könnyektől csillogjon…

- Min gondolkozol? – Kérdezte rám nézve és akkor tűnt csak fel, hogy bámulom, ami ma már nem először történt meg.

- Mesélsz nekem arról az időről mikor nem voltam melletted? – Kérdeztem. Figyeltem a reakcióját, de olyan volt, mint aki ledermedt és talán egy perc is eltelt mire felengedett, eközben pedig az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

- Olvastad a leveleimet, nem?

- De.

- Akkor tudod. – Vont vállat. Nem nézett rám.

- Én az igazat szeretném tudni. – A tekintetét kerestem, ami mindig elárulta Őt. Úgy tűnt rengeteg emlék suhan át a gondolatain, és hogy kiűzze őket megrázta a fejét. Maya bár már húsz éves, arcának kislányos vonását nem tudta elnőni. De most mégis eltűnt róla.

- Úgy gondolod, jogod van az igazsághoz? – Kérdezte egy jó adag szemrehányással a hangjában. Összevont szemöldökkel néztem rá. Kerestem, azt a lányt, akivel pár perce még nevettem. Olyan volt mintha nem is Ő lett volna. Mintha valaki teljesen más tette volna fel ezt a kérdést. Egy pillanat alatt változott meg a hangja az arckifejezése az érzései.

- Talán van, talán nincs, de tudni szeretném. – Mondtam nyugodtan.

- És szerinted erről könnyű beszélni? – Csattant fel. - Gratulálok. Rájöttél, hogy az általad ismert életem nem más, mint az elfedett valóság, és az is marad. – Mondta, majd felállt. Én is így tettem.

- Maya ne menj el. Nem futhatsz el, valahányszor olyan dolgokról kell beszélned, ami fáj. – Keltem ki magamból én is. Próbáltam visszafogni az indulataimat, de nehéz volt. Meg akartam érteni, de azzal, hogy menekült egyikünk helyzetét se könnyítette meg.

- Azt hiszed azzal, hogy idejössz és bocsánatot kérsz, már vájkálhatsz az életembe? Had emlékeztesselek rá. hogy Te nem akartál a része lenni. Nem Én, hanem Te. – Vágott vissza és vártam, hogy lenyugodjon. Sokkal szaporábban vette a levegőt, mint azt kellett volna. Megijedtem. Már meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, mikor Ő szólalt meg. – Csak - kezdte lassan, - csak adj nekem egy kis időt. – Kért csendesen és hagytam elmenni. Nem tartottam vissza.

Valami nagyon nem volt rendben vele, de nem tudtam rájönni mi lehet az. Annyira hirtelen változott a hangulata, és nem először. Meg kellett volna értenem, de volt valami nem normális ebben az egész helyzetben, ami nem engedte, hogy ezt a túl sok érzelemnek tudjam be. Aggódtam érte. Mégse tehettem semmit.

Reméltem, hogy hamar visszajön, de az órák elteltek és lassan besötétedett. Már a szobámba voltam. Jó lett volna beszélni valakivel, de nem tudtam kit hívhatnék. Azonban ezt a gondot a megszólaló telefonom megoldotta helyettem.

- Mégis hol a francba vagy? És miért nem lehet téged elérni? – Támadott le Sami.

- Miért hol kellene lennem?

- Egy Spanyolországba tartó gépen, de ha hiszed, ha nem az ülés tök üres mellettem. NEM-VAGY-ITT! – Adott nyomatékot az utolsó három szónak.

- Bocs. Elfelejtettem. – Túrtam bele a hajamba.

- Mi az, hogy elfelejtetted? Mesut, hogy lehet egy utazást elfelejteni? Egyáltalán hol vagy?

- Magyarországon. – Adtam egyenes választ. Sami azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy Maya egyáltalán a világon van, hogy van egy közeli ismerősöm ebben az országban. 2010-ben egy barátságos mérkőzésre utaztunk ide és akkor szóba került. Meséltem róla, de akkor túl nagy volt a felhajtás körülöttem ahhoz, hogy felismerjem mekkorát hibáztam. Csak most fogom fel, mennyi alkalmam lehetett volna látni.

- Mire készülsz?

- Arra, amit már rég meg kellett volna tennem.

- Hát, ez esetben, remélem rendben leszel. – Mondta. Nagy sóhaj szakadt fel a tüdőmből. – Haver ez nem hangzik valami jól.

- Én rendben vagyok, de… Nem is tudom. Mikor már azt hiszem elértem valamit, pillanatokkal később kártyavárként borul össze az egész.

- Csodálkozol? Én szóba se álltam volna veled.

- Kösz. – Morogtam.

- Csak az igazat. – Szabadkozott. – Ne akarj éveket napok alatt rendbe hozni.

- De nekem csak napjaim vannak. – Utaltam a jövő heti válogatottbeli kötelező megjelenésre Frankfurtba.

- Nem akarlak elkeseríteni, de ha addig nem jutsz semmire, akkor felejtsd el. – Mondta, de reagálni már nem tudtam. – Bocs le kell tennem, mert a kedves sztyuárdesz hölgy nagyon csúnyán is tud nézni és rajtam gyakorolja. Majd beszélünk. – Köszönt el és kinyomta a telefont.

Igaza lehetett, de semmiképp se akartam feladni. Ha képes voltam időt hagyni arra, hogy az évek alatt mérföldes távolság legyen köztünk, akkor időt kell szánnom arra, hogy ezt csökkentsem. Ha a nyaralásomba kerül, hát kerüljön abba, de nem hagyom annyiba.

Beszéltem a szüleimmel is. Anyu aggódott és kért, hogy menjek haza, de nem tehettem eleget a kérésének. Apu persze támogatott és Ő is az idő fontosságáról beszélt, de ebben az esetben nem volt határidő és én nem akartam úgy elmenni, hogy nem nyugodt szívvel tehetem meg, hogy elhiszi nekem, most minden másként lesz…

Nem tudtam mélyen aludni. A szemem csukva volt ugyan, de minden kis neszt hallottam magam körül. Hallottam, hogy nyitódik az ajtó és ugyanolyan halkan be is csukódik. A szobában sötét volt. Így csak a fülemre hagyatkozhattam. Hallgattam, ahogy puha léptei alatt zizeg a szőnyeg, és minden lépéssel egyre közelebb kerül hozzám. Mellém feküdt és éreztem testére simuló pólója vékony anyagát a bőrömhöz érni. Fejét a mellkasomra hajtotta. A szívem jóval gyorsabb tempóban kezdett dübörögni. Gyorsabban a normálisnál. Gyorsabban az érthetőnél.

Tudta, hogy ébren vagyok.

- Emlékszel? – Suttogta bele a sötétbe, amihez kezdett hozzászokni a szemem. – Mikor felvilágosítást kaptunk fiú és lány közti kapcsolatról? – Kérdezte és hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Nem engedték, hogy együtt aludjunk. Azt mondták nem való. De én mindig átszöktem hozzád és Te mindig hagytad.  – Juttatta eszembe az emlékeket, a kellemes emlékeket. Nem felejtettem el. Hogy is felejthettem volna. Felfogta a tiltás okát, de nem tudta megérteni, hogy amit évekig tehettünk, azt most miért ne tehetnék. Emlékszem szinte undorral mondta ki, hogy mi nem vagyunk szerelmesek. Talán még egy „fújj” is társult hozzá. Nevethettem volna. Megoszthattam volna vele, a saját emlékeimet, de nem akartam a könnyű utat választani.

- Nem nosztalgiázni akarok! – Mondtam halkan. A beszűrődő fény megcsillant a haján és elég volt arra is hogy lássam alakját.

- Tudom.

Egy hajtincset kezdtem az ujjamra csavarni, miközben arra vártam, hogy elmondja mi történt vele az elmúlt néhány évben. Kicsit megemeltem a fejem, hogy puszit nyomjak az övére, majd visszadöntöttem a párnára, Ő pedig beszélni kezdett.

- Soha nem dicsekedtem azzal, hogy ismerlek. Azzal pedig főleg nem, hogy a legjobb barátom voltál. A legféltettebb titkaim közé soroltalak. Féltettelek. Az emberek irigyek, főleg a tinédzserek. Kimondottan örültem, hogy vége lett azoknak az éveknek. – Hallgatott el, de csak, hogy vegyen egy mély levegőt, amit remegve fújt ki. – Én megpróbáltam beilleszkedni az új suliba, de nem találtam a helyem. Veled akartam lenni. Ott akartam lenni ahol te vagy. Bebeszéltem magamnak, hogy máshol nem lehet jó és ehhez ragaszkodtam is. Nem voltam hajlandó tudomást venni a környezetemről, se az emberekről. Időt akartam adni magamnak, és esélyt a "nélküled is megy továbbra", de mire észbe kaptam, már túl voltam a gimnázium első évén, úgy, hogy azzal sem voltam tisztában, hogy hívják a padtársam. Elvesztettem egy évet az életemből, anélkül, hogy tudtam volna mi történt velem, derengtek képek, de csak a levelek és a telefonbeszélgetések voltak tiszták. Megijedtem. Alig vártam, hogy el gyere és kihúzz a gödörből, amibe egyre mélyebbre ástam magam, de nem jöttél. – Lassan és halkan beszélt. Mintha saját magát akarná megvédeni a hangosan kimondott szavaktól. Mintha attól félne, ha hangosan beszélne, akkor sírna. - Borzalmas nyaram volt nélküled. Sosem voltam még annyira magányos, mint akkor. Voltak pillanataim mikor utáltam, hogy egyáltalán ismerlek, de percekkel később mérhetetlen lelkiismeret furdalásom lett még a gondolattól is.  Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nélküled semmi vagyok. Aztán anyuék leültettek. – Újabb mély levegőt vett. – Választanom kellett. Vagy összeszedem magam és élem a velem egykorúak életét, vagy elvisznek orvoshoz. Az elsőt választottam. Legalább is megpróbáltam. Lecseréltem a ruhatáram és levágattam a hajam. Külsőleg más ember lettem, de belül ugyanolyan üresnek éreztem magam. A hiányod nem egy olyan dolog volt, amit csak úgy eltudtam volna felejteni. Éjszakákon át gondolkodtam azon, hogy vajon, mi módon törölhetnélek ki az életemből, úgy hogy nem is vagy jelen. Aztán rájöttem. Sehogy. Együtt kellett élnem a hiányoddal, hogy emlékezhessek rád. Ettől függetlenül próbáltam élni és kapcsolatokat teremteni. Volt egyetlen pillanat, mikor azt hittem sikerült. Elkövettem, azt a hibát, hogy megbíztam valakiben. Megkértem, hogy adja fel a levelet, amit neked írtam, mert késében voltam, neki pedig útba esett a posta. Másnap ez egész iskola az én levelem másolataival volt kitapétázva. Egy német tannyelvű suliba ez nem okozott gondot. Még az is megismerte a neved, akinek addig semmit nem mondott. Elkönyveltek fanatikus csitrinek, aki azt képzeli, hogy bármi köze is lehet Mesut Özilhez. A maradék önbecsülésem is a kukába került. Azt hittem, hogy pár nap múlva jobb lesz, hogy elfelejtik, de a történetet tovább szőtték és röhögve nézték végig, ahogy megtörök. Néha már elhittem, hogy tényleg semmi közöm hozzád, és ha akkor hagysz fel a levélírással, akkor tényleg elhittem volna, hogy a barátságunk csak a képzeletem szüleménye. Félévkor átiratkoztam egy másik suliba, de képtelen voltam megbízni az emberekben. Már tényleg csak a levelek maradtak nekem. Tudom, hogy egy olyan világot osztottam meg veled, ami sosem létezett, és fogalmad sincs róla, hogy mennyire sajnálom, de ez akkor normálisnak tűnt. Hiába nem jött levél tőled én mégis küldtem. Amit csináltam már-már beteges volt. Mikor azt írtam jól vagyok, azt éreztem nem bírom tovább. Mikor mosolyt láttál a sorok között én sírtam. Ez tette az érzéseimet igazzá az írást pedig hazuggá. Könnyű volt elbújni a levelek mögé, ahogy most könnyű lenne elbújni az emlékek mögé. - Éreztem a fájdalmát minden egyes kimondott szóban. - Vége lett a középiskolának és én esélyt kaptam az újrakezdésre az első lépés volt, hogy megírjam neked az utolsó levelet és elengedjelek, de sosem voltam rá igazán képes. Nem, mert ez nem csak az én döntésem volt. Most itt vagy és nekem annyi mindent kellett átgondolnom. Annyi mindent kellett elmondanom, amiről sosem akartam beszélni. Mégis megtettem. Én rossz ember vagyok Mes. Nagyon rossz. Akartam, hogy neked is fájjon. Úgy ahogy nekem fájt. Dühös voltam rád, de már elmúlt, és ami rosszabb, hogy most félek. Nem csak attól, hogy megint elmész, hanem attól is, hogy én marlak el magam mellől. – Suttogta el halkan és egy újabb forró könnycsepp égette a bőröm. Örülten nehéznek éreztem a szívemet miután megosztotta velem életének ezt a részét, és el nem tudtam képzelni, hogy bírta ezt évekig cipelni.

Eltoltam magamtól, de csak hogy fel tudjak ülni és magamhoz tudjam ölelni.

- Annyira sajnálom. – Mondta és csendesen áztatta tovább bőrömet.

- Én sajnálom Maya. Nem ilyen életet kellett volna élned, Te nem ezt érdemelted. – Egyetlen dolgot nem értettem. -  Miért nem mondtad el? – Tettem fel a kérdést hangosan.

- Te jól voltál és Én azt akartam, hogy ez így is maradjon.

- Ugye tudod, hogy az önzetlenség egy határon túl már ostobaság.

- Neked több veszíteni valód lett volna, min nekem.

- És ezzel téged veszítettelek el. – Mondtam és csend telepedett ránk. Kicsit feljebb tornászta magát és mikor húzta vissza a kezét végigsimított fedetlen mellkasomon. Hogy direkt volt-e vagy sem nem változtatott a tényen. Különös bizsergés maradt érintése utána, olyasmi, amit nem lett volna szabad éreznem. Ha nem tudtam volna, mit jelent Ő nekem azt hinném, hogy vonzódok hozzá. De hogy vonzódhatnék, mikor kicsi kora óta ismerem. Láttam felnőni.

- Szerinted lehet ez még olyan? – Kérdezte én pedig tagadhatatlanul megijedtem. Féltem, hogy elárultam magam. Nem akartam Őt elijeszteni a megmagyarázhatatlan érzéseimmel, amiket én se értek. Olyanokkal, amik talán nincsenek is. Amire csak a pillanatnyi zavar lehet magyarázat.

- Nem tudom, – bukott ki belőlem, - de azon leszek. Ha Te is ezt szeretnéd néztem rá és Ő, akkor hajtotta le újra a fejét.

- Igen. Azt hiszem, ezt szeretném. – Sóhajtott. – Itt maradhatok veled? – Kérdezte. Annyiszor aludtunk együtt, hogy ezen nem kellett volna gondolkodnom, de megtettem és feltűnően sokáig mérlegeltem ennek helyességét. – Ha neked kényelmetlen, akkor elmehetek.  – Bontakozott ki az ölelésemből. Nem a józan eszem irányított, mikor megfogtam a kezét és szó nélkül húztam vissza. Nem akartam, hogy távol legyen tőlem. Elfeküdtem és hagytam, hogy a mellkasomat használja kispárnának. Nem úgy tűnt mintha Őt zavarná a közelségem. Talán engem se kellene. És nem is az zavart, hogy itt van, hanem amit kiváltott belőlem a jelenléte, a közelsége. Nem tudtam ellazulni mellette, és kicsit sem könnyítette a helyzetemen, hogy a lábát összefonta az enyémmel.

- Ne nagyon feszítsd a lábad, – Lebuktam, suhant át az agyamon, - mert eltöröd az enyémet. –  Mondta komolyan mégis volt valami vicces az egészben, amin nevetnem kellett. – Most min nevetsz? Színtiszta izom a lábad, meg úgy az egész tested. Nem mondták még neked, hogy Te vagy a megtestesült szexuális zaklatás? – Kérdezte őszintének tűnő kíváncsisággal.

- Hát eddig még nem. – Jöttem kicsit zavarba. – De pasik ilyet nem mondanak egymásnak a lányok meg ezt nem szokták csak úgy közölni. – Gondolkodtam hangosan.

- Na és akkor én most melyik kategóriába tartozok? – Kérdezte nevetve.

- Még nem döntöttem el. – Vigyorogtam, mire úgy meglökött, hogy leestem az ágyról. Hangosan nevettünk, míg el nem hallgattatott.

- Shhh… Felébreszted őket.

- Ééén? – Suttogtam felháborodva. – Ki lökött le?

- Ki mondta, hogy ess le?

- Már ne haragudj, nem nézek ki belőled ekkora erőt.

- Tudod sportszervező szakra járok és a tévhitekkel ellentétben, nem csak elméletben sportolunk, hanem gyakorlatban is.

- Sportszervező leszel? – Másztam vissza és örültem, hogy találtunk egy olyan témát, amiről vidáman beszél, hozzátartozik a jelenéhez, és független mindenféle zavarba ejtő dologtól.

- Tudod a beteges sportszenvedélyed ragadós volt, de mivel engem elkerült a tehetség, ezért úgy gondoltam, hogy háttérembere leszek ennek az életformának.

- Mennyi van még vissza?

- Egy év, aztán részt veszek egy pár hónapos Grassroots képzésen.

- Grassrootson? – Kérdeztem vissza.

- Valakinek azokkal is kell foglalkozni, akik nem űzhetik ezt a sportot olyan szinten, mint Te. – Mondta és éreztem, hogy csak megvonja a vállát. – Sok olyan ember van, akik szenvedélyes szeretik a focit, de nem ez az életük vagy még nem ez az életük. Sokan szeretnék űzni ezt a sportot, még ha csak hobbiszinten is, de alig van lehetőségük. Nekem ez egy kihívás és azt csinálhatom, amit szeretek. Így el tudom képzelni az életem.

- Akkor megtaláltad, amit szeretsz?

- Úgy gondolom igen. Tudom ellentmondásosnak tűnik azok után, hogy azt mondtam képtelen vagyok bízni. Esélyt akartam adni magamnak és igyekeztem nem a rosszat keresni az emberekben. Őrülten nehéz volt. Viszont vágytam valakire, egy barátra, egy pótlékra. Valakire, akinek jelenléte értelmet adhat a továbblépésnek, a bizalomnak, az emberi érzelmeknek, a kapcsolatoknak. Nem vettek fel a koleszba így kénytelen voltam albérletet keresni, de mivel anyagilag nem álltam úgy, „lakótárs kerestetik” hirdetéseket futottam át. Olyat kerestem ahol ugyan meg kell osztanom az életteremet egy vadidegennel, de mégsem egy túlzsúfolt diákszállóra hasonlítson. Így akadtam rá Dávidra. Aki több volt, mint pótlék, több mint lakótárs és több mint barát. – Mosolyodott el a végére és elhallgatott. – A gyomrom görcsbe rándult és az utolsó néhány szó zakatolt a fejembe, mintha azt akarná, hogy örökre emlékezzek, mintha csak azt sugallná, hogy te csak egy barát vagy, Ő pedig több, mint barát. De mit jelent ez egyáltalán? Mi az, hogy több mint barát? – Olyan volt, mint egy tanár. – Válaszolt, de én nem tettem fel a kérdésem hangosan. Vagy igen? Kimondtam volna? Nem. Nem mondtam ki hangosan. Tanár? Van hogy a diákok megmagyarázhatatlan vonzódást és rajongást éreznek oktatóik iránt. Vele is ez történt? – Megtanított, hogy kell újrakezdeni. Valamit képes volt visszaadni, ami eltűnt az életemből és sok más dolgot is kaptam tőle. Ő egy új ember volt az életembe. Butaság volt azt hinnem, hogy bárkit találhatnék az üresen tátongó helyedre. Lehetetlen volt, de a hónapok elteltével kicsit jobb lett. Kicsit szűnt az üresség, és mindenképpen pozitív volt, hogy tudtam normálisan tovább élni… – Mondta és összezavarodtam. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is igazán van helyem mellette. Ha nem találom meg a levelet, talán sosem jövök el. Talán sosem találkozunk, és akkor most nem lenne itt, mellettem. Nem érezném azt amit, és élnénk tovább mindketten az életünket. Igaza volt, nincs jogom vájkálni az életében. –… de mint említettem sosem tudtalak igazán elengedni és mindig te voltál nekem az első és egyetlen igaz barát. A bérlet örökre szólt. Tudod, mint a lelátón. A bérelt helyek ahova nem ülhet le más, akkor se, ha te nem vagy ott. Csak rád vár. Én is vártam. Az utóbbi két évben titokban, csendesen, tudat alatt. Nem indult valami szépen a folytatás, de most már elhittem, hogy itt vagy. Már csak azt kell elhinnem, hogy itt is maradsz. – Fogta meg a kezem és húzta magához közel a melle fölé. Oda ahol éreztem, hogy dobog a szíve. - A szívemben...

4. fejezet

Szijasztok!

Bocsánat a késért! Nem voltam megelégedve a végeredménnyel és megpróbáltam még egy kicsit változtatni a dolgon, de így se érzem teljesen jónak. Remélem azért tetszeni fog. Nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást hozzá!

Puszi,

Vii

„A megbocsátáshoz elengedhetetlen a sérelem és a sérelem által kiváltott érzések felidézése. Ez a lépés sokszor fájdalmas, dühvel és szorongással jár - a továbblépés ugyanakkor nem képzelhető el a negatív érzések kimondása nélkül. Megélt harag nélkül nem lehet megbocsátani.”

Szondy Máté

Nem tudom, honnan szedtem bátorságot, de végül én törtem meg a csendet…

… Minek jöttél ide? – Tettem fel a legelső kérdést, ami eszembe jutott. A hangom érzelem nélkül, hidegen csengett. Erre felnézett és nagy szemei még nagyobbra nyíltak a döbbenettől.

- Maya… - Szólt rám apa halkan, de annál erőteljesebben. Nem néztem rá. Továbbra is Mesutra meredtem és úgy beszéltem.

- Nem apa. Tudni akarom. Nem tudom Ti számoltátok-e, de hat év telt el és három éve egy sort se írt. Így újra megkérdezem. Minek jöttél ide? – A hangom, ami az elején olyan rideg volt és távolságtartó megremegett.

- Maya, Én… - Kezdett el beszélni, de félbeszakítottam. Nem akartam hallani a megbánást a hangjában. Nem akartam hallani, ahogy kimondja, mennyire sajnálja. A légzésem gyorsult és nem tudtam uralkodni az indulataimon. Kikívánkozott belőlem, amit évek óta magamban tartottam.

- Tudsz róla, hogy szükségem lett volna rád? Van fogalmad róla, hogy min mentem keresztül miközben Te élted a tökéletes életed? Se egy levél, se egy hívás, de még csak egy sms se. Belegondoltál egyszer is abba, vajon hogy érezhetem magam annyi megválaszolatlan levél és viszonzatlan telefonhívás után? Mert ha nem akkor elárulom, hogy rohadtúl üresnek és szánalmasnak, egy senkinek, akire a kutyának sincs szüksége. Így éreztem magam. Mindig melletted álltam és hittem neked. Emlékszel mit ígértél? Emlékszel? Mert én minden egyes szóra. Elhittem, hogy semmi nem fog változni. Hol voltál? Hol volt az a srác, aki a barátom volt? Hol a barátom Mes? – Halkult el a hangom. Talán még levegőt se vettem mialatt elhadartam mindazt ami eszembe jutott. Feltéptem a sebeimet és hagytam, hogy az addig gondosan eltemetett érzéseim felszínre törjenek. Behunytam a szemem és éreztem, hogy egy könnycsepp gurul végig az arcomon. Nem akartam, hogy lássa. Megráztam a fejem és elfordultam. Friss levegőre volt szükségem, de ezúttal csak a hátsóudvarig jutottam. Nem sűrűn engedtem meg magamnak, azt a luxust, hogy fájjon, de most nem küzdöttem ellene. Zokogásomtól remegő testemet erős karjaiba zárta és hagytam, hogy magához öleljen.

- Fogalmad sincs róla, mennyire sajnálom Maya. Tudom, hogy nagyon elrontottam, de kérlek, hagyd, hogy jóvátegyem. – Kért halkan. Fájt neki, de ettől én nem lettem jobban. – Adj nekem egy esélyt. – Mondta és még szorosabban ölelt. A hátam a mellkasának simult és felzaklatott a nyugodtság a biztonság, ami körbevett. Féltem, mert nem kellene ezt éreznem.

- Nem tudok. – Suttogtam alig hallhatóan, Ő mégis értette.

- Kérlek Maya. – A hangja kétségbeesett volt. Az Ő és a saját fájdalmam is marta a szívem. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam mit kellene tennem, nem tudtam mit kellene éreznem. Annyira ellentmondásos volt mind az, amit éreztem, és amit gondoltam.

- Miért nem írtál?

- Nem tudom.

- Mindennek van oka Mes.

- Nincs értelmes és elfogadható magyarázatom.

- Vagy csak egyszerűen félsz elmondani az igazat. – Fordultam ki az öleléséből. - Azt hiszed, tudsz még nekem fájdalmat okozni? Ne most akarj megkímélni. – Nevettem fel keserűen. – Ha valaki, akkor Én tudom milyen fájdalmas az igazság. Ha még egy kicsit is a barátodnak tartasz, akkor viselkedj is úgy. Legyél őszinte és ne kerülgesd, azt, amit már úgy is tudok. Mond csak a szemembe, hogy elfelejtettél, hogy mások kiszorítottak az életedből. Mond csak el, hogy nem volt rám szükséged. Biztos akadt a helyembe százszor jobb barát. Nagylány vagyok már. Képes vagyok megbirkózni vele.

- Nem fogom azt mondani, amit hallani szeretnél, hogy ha az nem igaz. Fiatal voltam és sikeréhes, engem is megbabonázott a csillogás. Akkora volt a nyüzsgés körülöttem, hogy minden háttérbe szorult, aminek nem szabadott volna. Mire észhez tértem már túl sok idő telt el, de Én még mindig csak én vagyok. Tudom, hogy ez nem mentség, de nem igaz, hogy lecseréltelek.Nem így van – Rázta meg a fejét.

- Akkor hogy? – Kérdeztem. – Félretettél, hogy majd később jó leszek? Mi vagyok Én? Valami szánalmas B terv, egy második lehetőség? Egyáltalán miért most? – Kérdeztem ugyanolyan indulatosan, mint az elején.

- Mert most találtam meg a levelet, amit két éve írtál a VB után. – Felelte. A tekintetét fürkésztem. Jól emlékeztem arra a levélre. Minden egyes sorára. – Ha akkor elolvasom, most nem itt tartanánk. – Kezdte az önmarcangolást. - Akkor előbb észhez térek, és nem hagyom, hogy így eltávolodj tőlem. Nem tudom visszacsinálni és nem tudom visszaadni az elvesztegetett időt. Nem tudom meg nem történté tenni, de szeretném helyrehozni. Tudni akarod minek jöttem ide? Azért, hogy visszakapjam a barátom. Kellesz nekem és nagyon sajnálom, hogy egy percre is elfelejtettem mit is jelentettél nekem. Szükségem van arra, hogy azt lásd, aki voltam, hogy őszinte legyél velem és ne engedd, hogy valaki más legyek. Mint régen. – Csendben hallgattam és közben próbáltam lenyugodni.

- Sok idő telt el. Te is változtál és Én is. Ez már nem lenne ugyanaz.

- Ezek csak mondva csinált kifogások.

- Nem igaz. – Vágtam rá és hátraléptem, most rajta volt a sor, hogy levetkőzze higgadtságát.

- Akkor mond, hogy nem akarsz látni, hogy menjek el, mert nem tudsz megbocsájtani, mert nincs szükséged rám. – Mondta és várt. Tudtam, hogy a nyugodt felszín alatt valami egészen mást érez. Átláttam rajta. Sosem voltunk ilyen helyzetbe. Nem kellett félnie attól, hogy olyat teszek vagy mondok, ami neki fáj. Biztos volt benne, hogy mindig mellette leszek.  Biztos, mert ezt éreztettem vele, mert ezért voltunk barátok. És most félt, hogy elismétlem, amit mondott, mert tudta, ha ezt teszem, akkor az csakis az igazság lesz. Ha másban nem is, abban biztos volt, hogy nem tudok hazudni neki. Az igazság viszont az volt, hogy sokkal nagyobb szükségem lett volna rá, mint valaha, de képtelen voltam azt mondani, hogy folytassuk ott ahol abbahagytuk.

- Hazudnék, ha ezt mondanám. – Fordultam el.

- Akkor miért nem engeded? – Hangja halk volt és nem értette miért vagyok ilyen, hogy bár itt áll előttem mégsem engedem magamhoz közel.

- Te tényleg nem érted? – Éreztem, hogy a szám megremeg.

- Engedd, hogy megértsem. – Lépett hozzám közelebb és nem bírtam megállni, hogy ne nézzek bele a barna szemeibe és ne legyek hozzá őszinte.

- Félek Mesut. Mi van, ha egyik reggel felkelek, és megint azzal kell szembenéznem, hogy Te újra kiléptél az életemből? Hogy megint itt hagysz? Mi a garancia arra, hogy most minden máshogy alakul? Nem várhatod tőlem, hogy elhiggyem, hogy most minden más lesz.

- Tudom. – Mondta csendesen és még mielőtt folytatta volna megcsörrent a mobilja. Elővette és egy érintéssel elhallgatatta a készülékből szóló zenét, de továbbra is a kijelzőt nézte.

- Vedd csak fel nyugodtan. – Intettem a telefon felé Ő pedig úgy tett. Be akartam menni, de megfogta a kezem és nem engedett. Egy darabig csak néztem kezemet szorongató kezére és pillanatokkal később önkéntelenül viszonoztam szorítását. Nem nézett rám, csak beszélt. Láthatóan jó hírt kapott. A telefonból torzított üvöltözés hallatszott, de egy szót se értettem. A spanyol nyelvtudásom kimerült a köszönömnél. Hamar elköszönt, pedig aki hívta még mondta volna.

- Nos, a Spanyolok megvédték az Európa-bajnoki címüket. – Mosolygott miután zsebre tette a telefont.

- Ki hitte volna, hogy Mesut Özil ennek egyszer örülni fog?

- Mivel a válogatott egy része a csapattársam…

- Jaa, és egy másik, jelentős része pedig egy rivális csapatnál játszik… Így kicsit ironikus az örömöd. Nem gondolod? – Vontam fel a szemöldököm. Elkezdődött. Ennél különbözőbbek már igazán nem lehettünk volna. Majdnem mindenről más volt a véleményünk és rendszerint mindenen vitáztunk. Általában a makacsságom miatt én nyertem szócsatáinkat. Érdekes volt, hogy ennek ellenére mégis mindig megértettük egymást.

- Örüljünk a jobbik rosszabbnak. – Vont vállat. - Inkább a Spanyolok, mint az Olaszok, akik kiejtettek minket. - Húzta el a száját és a gondolataiba merült. Bántotta, hogy megint nem jutottak be a döntőbe.

- Te ugyanolyan maximalista vagy, mint voltál. – Csóváltam meg a fejem. - Lehetnél magaddal egy kicsit elégedettebb. És ha tudni akarod nem rajtad múlott. Szuper játékos vagy, de egyedül egy válogatott ellen édes kevés. –  Mondtam mire hangosan felnevetett.

- Köszönöm. Erre már szükségem volt.

- Mi van? Nincs, ki helyre tegye világfájdalmas gondolataidat? Tedd túl magad rajt. Lesz még lehetőséged bizonyítani.

- Te képes leszel túltenni magad a fájdalmadon Maya? – Kanyarodott vissza kettőnkhöz. Egyszerűbb lett volna nyugodtan beszélgetni, róla a fociról vagy bármi másról, de az nem változtatott volna semmin. - Megengeded, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos vagy nekem? – Kérdezte, de én nem éreztem mást csak félelmet. Nem mertem visszakapni Őt, mert féltem, hogy újra elveszítem. Ez már nem a fájdalmamról szólt, nem a haragomról a csalódásomról. Azok nagy részét már kiadtam magamból.

- Mes, Én… - Kezdtem el tátogni és fogalmam se volt, hogy folytassam. Tudta. Látta rajtam.

- Semmi baj. Megértem. - Sóhajtott. – Egyébként meg mondtam már, hogy nincs még egy olyan ember az életembe, akit annyira közel engedtem volna magamhoz, mint téged. – Utalt az előzőleg feltettem kérdésemre. - És nagyon úgy tűnik, hogy még mindig Te vagy az egyetlen, aki a szüleimen kívül képes átlátni rajtam.

- Hogy vannak? – Ragadtam meg az alkalmat, hogy eltereljem gondolataimat.

- Jól? – Felelte röviden.

- És a tesóid.

- Ők is.

- Szuper. Majd ha beszélsz velük, mond meg nekik, hogy puszilom őket. Most pedig ha nincs, ellenedre bemehetnénk, mert éhes vagyok. – És fáradt is. Tettem hozzá magamba.

- Nem, persze mehetünk. – Mondta kicsit csalódottan és szomorúan. Vonakodva ugyan, de elengedte a kezem és előre engedett. Ő is félt. Csendben fogyasztottuk el a vacsorát és miután végeztem a mosogatással elköszöntem tőlük. Mes olyan riadtan nézett rám, mint aki attól fél, hogy megint eltűnök és ezen mosolyognom kellett. Nem mondtam semmit. Nem volt szép tőlem, de kétségek között hagytam. Rendbe kellett tennem az érzéseimet és bevallani magamnak, hogy Davinak igaza volt. Az égvilágon semmi nem voltázott, csak szükségem volt arra, hogy kiadjam a fájdalmam, hogy dühös legyek rá. És most hogy ezektől a rossz érzésektől megszabadultam, rájöttem, hogy még mindig fontos nekem, de volt valami. Egy érzés, amit eddig nem éreztem, amitől tudtam, hogy ez nem lehet ugyanolyan.

Mes szemszöge:

Néztem, ahogy eltűnik a lépcsőn. Rengeteg érzés kavargott bennem. Igaza volt, már nagylány. Egy kislányt hagytam itt, most pedig egy fiatal nőt látok, és nem tudtam Őt hova tenni. Nem tudtam megmondani ki Ő nekem. Ugyanúgy átlát rajtam és képes kirángatni az önsajnálatból. Ami köztünk volt nem múlt el, de megváltozott. Talán igaza lehet és mi változtunk meg. Talán tényleg nem lesz ugyanolyan. Nem. Erre nem is gondolhatok. Nem ijeszthet meg a gondolat, hogy másképp lesz. Nem ereszthetem el anélkül, hogy megpróbálnám helyrehozni azt, amit elrontottam.

- Jutottatok valamire? – Kérdezte Adél kirángatva ezzel gondolataimból.

- Talán. – Húztam félszeg mosolyra a szám. Nem akartam elkiabálni. – Maya majd biztos elmondja. – Szomorúan rázta nemlegesen a fejét.

- Maya nem igazán beszél az érzéseiről. Ritkán mondja el, ha bántja valami, vagy azt, hogy éppen mitől boldog. Miután Te elmentél Ő bezárkózott és senkivel nem volt hajlandó beszélni rólad. Az utóbbi két évbe talán már kicsit nyitottabb, de Dávidon és rajtunk kívül nem hiszem, hogy lenne bárki, akit közel engedne magához. Tudtommal még szerelmes sem volt. – Sóhajtott. Meglepve néztem rá és teljes mértékben magamat okoltam.

- Sajnálom.

- Nem a Te hibád. – Mosolyodott el. – Ez a változás az életeddel járt és ezt Ő is tudta. Adj neki egy kis időt. Ő már megpróbálta lezárni magában ezt az egészet, ami érthető és most, hogy megjelentél nem tudja hogyan tovább. Meg tanult nélküled élni pedig tudod jól mennyit jelentettél neki. Az a rengeteg közös terv. – Nevette el magát és én is elmosolyodtam. Mayával azt terveztük, hogy majd együtt fogunk élni egy szép, nagy házba, és míg én egy profi klubnál focizok, addig Ő majd egyetemre jár. Ez volt az álmunk. Az enyém egy része teljesült, és talán az övé is, csak az nem, amihez mindketten kellünk. – Minden rendben lesz. -  Szorította meg a kezem bíztatóan.

- Szeretném, ha igazad lenne.

- Nálad jobban senki nem ismeri. Figyelj rá. Nem mindig azt érzi, amit mond. – Tudtam, hogy Maya képtelen hazudni nekem, de titkolózni tudott…

- Van pár telefon, amit el kellene intéznem. Úgyhogy, ha nem haragszol, akkor én most…

- Persze menj csak. – Mondta és utamra engedett. Előhúztam a zsebemből a telefont és sóhajtva oldottam ki a képernyőt. Miután Iker hívott lenémítottam, nem akartam egész este velük beszélgetni, mikor Maya végre szóba állt velem. Mit fogok én kapni azért, hogy nem néztem meg a meccset. Fejcsóválva lépkedtem a lépcsőn felfelé. Volt pár nem fogadott hívásom. Sergiotól több is. Addig úgysem nyugszik, míg nem dicsekedheti el, hogy nyertek. Megálltam a folyosón és Maya szobája felé néztem. Erős késztetést éreztem, hogy arra induljak el. Tartottam tőle, hogy holnap újra bezárkózik. Talán beszélgethetnénk még. Futott át az agyamon és elindultam az irányába. Az ajtóban még hezitáltam és mikor kopogásra emeltem a kezem, meghallottam a hangját. Valakivel beszélt és jókedve volt. Nem értettem semmit, ami szörnyen idegesített. Négy nyelven beszélek, és amit tudni szeretnék abból egy szót se értettem. De ha értem, ha nem, nincs jogom itt állni és kihallgatni a magánbeszélgetését, ezért elléptem és a szemközti szobáig meg se álltam. Elküldtem néhány „gratulálok” üzenetet és rögtön utána Sergiot tárcsáztam, aki akkorát üvöltött köszönésképpen, hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám.

- Haver Te nem vagy normális. – Tettem át a telefont a másik fülem közelébe ugyanis valahol elhagyta a hangtompítót.

- Láttad? Láttad?

- Mit kellett volna látnom?

- Mit? Mit? A meccset.

- Ja, a meccset? Nem.

- Mi az, hogy nem? Te nem nézted meg, ahogy nyerünk?

- Bocs, de más dolgom volt.

- Semmi nem olyan fontos, mint az, hogy mi megint Európa-bajnokok vagyunk. – Mondta sértődötten.

- Szerintem meg ne igyál többet. – Nevettem el magam.

- Áruld el mi volt olyan életbe vágóan fontos.

- Neked ezt most hiába magyaráznám.

- Szóval azt mondod, nem fognám fel?

- Nem erről van szó, de ez a történet túl bonyolult, hogy két mondatba összefoglaljam.

- Jól van Mesut, de tartozol nekem egy magyarázattal.

- Meglesz. Most pedig ne hisztizz, hanem ünnepelj, és gratulálok.

- Kösz. VAMOS ESPANA!!! – Üvöltött még bele a telefonba és letette. A család faggatózásához nem volt kedvem és már késő is volt így félretettem a telefont és elfeküdtem az ágyon. Mikor elindultam otthonról nem gondoltam át, hogy mi vár itt rám. Most már értem anyám mitől akart óvni. De ezt meg kellett tennem, és ezt meg is érdemeltem. Nem várhattam, hogy a nyakamba ugorjon, hogy minden egyszerűen csak könnyű legyen. Azon gondolkodtam vajon mire jutottunk, ha jutottunk egyáltalán valamire. Maya félt és ezt meg kellett értenem. Reméltem, hogy úgy, ahogy ma este a fájdalmát és dühét rám zúdította, úgy egyszer majd a félelmének is hangot ad. Bár sejtettem mitől tart. Egyszer már elmentem és fél, ha újra közel enged magához, akkor megint megteszem. Tudja, hogy nem maradhatok és be kell neki bizonyítanom, hogy most minden másként lesz, és mikor elutazok minden úgy lesz majd, ahogy annak idején egyszer már megígértem.

Tartottam a másnaptól, talán ezért is nem tudtam elaludni és keltem úgy, mint akit abba a pár órában, míg pihenni próbált agyonrugdostak. Nyújtózkodva és ásítva indultam el a fürdőszoba felé, ami a folyosón volt valahol félúton a két szoba között. Az egyik kezemmel a szememet dörzsöltem a másikkal pedig nyúltam a kilincsért, amikor kinyílt az ajtaja. Maya mindig is alacsonyabb volt nálam és ez mostanra sem változott. Szőke haja kócosan gubancolódott, és ahogy elnéztem Ő se aludt sokkal többet nálam. A mellkasommal nézett farkasszemet és csak pislogott.

- Öhm… - Lépett egy kicsit hátrébb. – Ezt meg tudnám szokni. – Bökött meg. Azt hittem zavarba hoztam erre majdhogynem Ő hozott zavarba engem. Félreálltam, hogy ki tudjon jönni. Csak bámultam utána. Nem voltam benne biztos, hogy volt fogalma arról mit is mondott. Az ajtócsukódásra én is észhez tértem és elfoglaltam a felszabadult helyiséget…

- Jó reggelt. – Köszönt már a konyhapultnál ülve Maya és a leveleket válogatta.

- Neked is. – Mondtam.

- Egyél. – Tolt elém egy telipakolt tányért.

- Maya híres sajtos bundáskenyere? – Kérdeztem.

- Jó étvágyat. – Állt fel és az Ő tányérját a mosogatóba tette. – Kérsz teát vagy kávét.

- Teát, köszönöm. – Töltött és odaadta.

- Mit csinálsz ma? – Kérdeztem tétován.

- Mivel turnusváltás van ma nincs programom.

- Van kedved elmenni valahova? – Kérdeztem. Jól átgondolta mielőtt válaszolt volna.

- Végül is mehetünk, csak kicsit később, mert van egy kis dolgom. – Mondta és zsebre téve a telefonját elment. – Majd jövök. - Fogalmam se volt arról, hogy mit gondoljak. Érzem, hogy felhúzott egy falat kettőnk közé, amit nem kerülhetek meg, amin nem mászhatok át. Le kell bontanom és nagyon úgy tűnt, hogy Ő ebben nem sokat fog nekem segíteni. Lustán majszoltam a reggelim és kortyolgattam a teám miközben újra és újra végigjártattam tekintetem a ház berendezésén. Ismerős volt mégsem ugyanaz, de otthon éreztem magam viszont ugyanakkor egyedül is. Máskor sülve, főve együtt voltunk és most zavart, hogy máshol van, valaki mással. Talán azért ilyen, mert talált valakit a legjobb barát szerepére. Ha így is van azt csak magamnak köszönhettem.

Maya két óra múlva ért vissza jókedvűen.

- Szia! Mehetünk? – Jött be a nappaliba. A TV előtt ültem és a tegnapi döntő ismétlését néztem.

- Persze. – Kapcsoltam ki a TV-t.

- Ez tegnapi meccs ismétlése?

- Az volt.

- Akkor kapcsold vissza. Nézd meg nyugodtan.

- Nem fontos. – Álltam fel.

- Nyugodtan.

- De tényleg nem.

- Mes, ne kötekedj velem. – Billentette oldalra kicsit a fejét és mérgesen nézett rám.

- Hú, ettől még mindig félek. – Nevettem el magam mire halványan elmosolyodott.

- Remek. Akkor most leülsz. – Lökött vissza a kanapéra és bekapcsolta a TV-t. A karfára kuporodott, tőlem tisztes távolságba és velem nézte a meccset, mint régen. A félidőn és a második gólon már túl voltunk.

- Szoktál még meccseket nézni.

- Nem sokat. – Rázta meg a fejét.

- Miért? – Néztem rá őszintén csodálkozva, hisz szerette a focit.

- Miattad. – Vont vállat.

- Nem akartál látni. – Mondtam ki, amit gondoltam. Fel sem merült bennem, hogy ez kérdésként hangozzon el, hisz annyira egyértelműnek tűnt.

- Nem bírtalak látni. Megpróbáltam, de nem ment. – Meredt továbbra is a képernyőre. Hogy ezt érezte vegyes érzéseket keltett bennem. Örültem annak, hogy akarta, de annak, nem hogy mégse ment neki.

- Sajná…

- Ki ne mond. – Nézett rám.

- De…

- Nem. Nézd, nem akarom, hogy minden egyes olyan dologért bocsánatot kérj, ami szerinted nekem fájt vagy rosszul esett.

- De…

- Ne! Még nem fejeztem be. Tudom, hogy sajnálod, mondanod se kell. Tudom, különben nem lennél itt. Nem haragszok, de ne várd, hogy azt mondjam nincs semmi baj. A baj Én vagyok és az, amit érzek. Ezen pedig nem tudok változtatni egyik napról a másikra, bármennyire is szeretnék. – Mondta el őszintén és letörölt egy könnycseppet.

- Hé. – Ültem hozzá közelebb és kicsit tartva reakciójától magam mellé húztam. – Ne sírj.

- Segíts. – Suttogta, nekem pedig a szívem szakadt meg. Belöktem őt egy útvesztőbe azzal, hogy nem törődtem vele és most nem talál ki onnan. Nem talál vissza önmagához. És igaza van, ha milliószor mondanám el neki, hogy sajnálom, akkor se érne semmit, rajta ez nem segít és rajtam se.

- Azon leszek… - Mondtam halkan és magamhoz öleltem.

3. fejezet

Szijasztok!
Meghoztam a folytatást! Most már a tőlem megszokott terjedelemmel.
Teljes egészében Maya szemszögéből. Zene amire táncolt, pont ezt hallgattam.
Remélem tetszeni fog. A kommenteket és a pipákat köszönöm. Na és a 2000-es látogatottságot. :D
Azt hiszem ennyi lenne!
Jó olvasást hozzá!
Puszi:
Vii

~*~

„Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor, amikor megértek e találkozásra.”

Márai Sándor

Maya szemszöge:

- Mit csinálsz este? – Kérdezte Davi.

- Egy ilyen veszett hosszú nap után? Teletömöm a hasam valami finommal, aztán befekszek a kádba, és ha ott nem alszok el, akkor talán eljutok az ágyig és reggelig ki se kelek onnan.

- Gyenge vagy. – Csóválta meg a fejét.

- Miért te mit terveztél?

- Tudod, csak a szokásosat. Egy kis lazulást.

- Mi van nincs társaságod?

- Azt hittem bevállalsz éjszakára, de ha nem hát nem. Viszont ha meggondolod magad, tudod, hol találsz. – Kacsintott és befordult az utcába ahol lakott. Nagyjából kizártnak tartottam, hogy ma este nála kössek ki, de nem kiabáltam el semmit. Mikor újra előre néztem tűnt csak fel, hogy egy ismeretlen autó parkol a házunk előtt. Meglepődtem. Nem tudtam, hogy vendégünk lesz, bár nem lenne új, hisz a ház elég nagy, és ha igény van rá anyuék ki szokták adni. Ők addig a garázsba költöznek, ami olyan, mint egy kisebb lakás, egyedül az én szobám tabu mindenki számára. Letámasztottam a biciklim és felfutottam a lépcsőn. Benyitottam és nem foglalkozva az esetleges vendégekkel elkiabáltam magam.

- Megjöttem és nagyon éhes vagyok. – Léptem beljebb egy mosollyal az arcomon, miközben a kesztyűmet próbáltam lehúzni, de ahogy megláttam ki áll az ebédlő asztal mellett a mosolyom eltűnt. Szinte biztos voltam benne, hogy egy pillanatra megállt a szívem, de csak azért, hogy utána őrült tempóba kezdje el verni a bordáimat. Ez nem valóság én most csak álmodom, biztos, hogy álmodom. Ő nem lehet itt. Miért lenne? Kezdtem szaporábban venni a levegőt és a sírás határán voltam, ezért fogtam magam és kirohantam. Hallottam még hogy valaki utánam szól, de szívem dobogása olyan mértékű volt, hogy nem értettem mit. Visszaültem a biciklire és elindultam. Céltalan bolyongásom kezdetét vette, és arról, próbáltam meggyőzni magam, hogy álmodom. Mindenáron fel akartam ébredni. De egy idő után rájöttem, hogy a megváltó ébredés nem jön el. Akkor már tudtam, hogy ez a valóság. Rengetegszer álmodtam vele, de azok sose így végződtek. Álmomban nem fájt a találkozás, ott minden olyan szép volt. Most viszont úgy éreztem, hogy ki akarják tépni a szívem. Mintha csak azért jött volna. Miután elment minden nap meghaltam egy kicsit és minden megválaszolatlan levélnél egy kicsit jobban. Meg tanultam élni az ürességgel, amit maga után hagyott, ami az óta egyre kisebb lett. Most hogy láttam őt olyan mintha vissza akarná venni a helyét, de az már nem akkora, mint mikor elment, már nincs akkora hely és úgy érzem, ez az érzés szétfeszít belülről. Össze voltam zavarodva és fogalmam se volt mit kellene tennem és addig, míg ezt nem tisztáztam le magamba nem mehettem haza.

Davi felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott mindig nyitva áll előttem az ajtó. Nem is vesződtem a kopogással csak elővettem a pótkulcsot rejtekéből és beengedtem magam. Kíváncsian hajtotta hátra a fejét a kanapén, hogy megnézze ki jött.

- Szia, Maya. Meggondoltad magad? – Kérdezte, de aztán végignézett rajtam. – Nem, Te nem gondoltad meg magad. Valami baj van. – Állapította meg és már ott is volt mellettem. – Ki bántott? Megverem. – Mondta elszántan mire keserűen felnevettem.

- Ugyan már Davi, Te a légynek se tudnál ártani. – Mondtam szipogva.

- Te sírtál?

- Éppen hogy.

- Elmondod? – Kérdezte mire megráztam a fejem. Az egyetlen ember volt, akinek meséltem Mesről és a hozzá fűződő érzéseimről. Muszáj volt, valakinek beszélnem róla. Erre egy kívülálló volt a legalkalmasabb, és Davi előtte nem volt része az életemnek.

- Később. – Suttogtam.

- Oké. Menj és tusolj le. Érezd magad otthon, mint máskor. – Engedett utamra egy homlok puszival. Egy pillanatra se tudtam elfelejteni az arcát. Azt a pillantást. Ahogy rám nézett. Úgy éreztem képtelen vagyok megbirkózni az újratalálkozás tényével. Semmit se szerettem volna jobban, mint, hogy ez valóság legyen és semmitől se féltem jobban. Beletörődtem, hogy elment és hogy nem fog visszajönni, hogy nincs szüksége rám, hogy nem kell neki a barátságom. Csalódott voltam. Nekem nem a hírnév kellett nem a neve. Nem a sztárfutballista Mesut Özil, hanem az, akit én megismertem. A német fiú. Persze elfogadtam volna a jelenlegi életét és azt is, hogy már nem egyedül csak az enyém. Éjszakákon át gondolkodtam és fájdítottam a szívem, hisz én voltam neki az egyetlen és miután híres lett csak én nem kellettem neki, csak engem dobott el. Talán az fájt a legjobban, hogy úgy sétált ki az életemből, hogy mosolyogva nézett vissza és hitegetett, hogy semmi nem fog megváltozni. Ha hat évvel ezelőtt úgy válunk el, hogy majd egyszer újra látjuk egymást, akkor mostanra talán már túl lennék ezen. De nem kaptam esélyt a felejtésre, minden nap reménykedtem és végül eljutottam arra a szintre, hogy ennek nekem kell véget vetnem és egészen máig azt hittem, hogy a mi barátságunk, már az életünk egy lezárult szakasza. Erre most itt van. Annyi kérdésem lett volna, de ezekre a kérdésekre csak Ő tudta a választ, de se arra nem voltam kész, hogy feltegyem se a válaszokra. Még nem.

- Minden rendben? – Kopogott be Davi, amivel visszarántott a gondolataimból. Aggódott, azt hiszem. Sosem látott még ilyennek.

- Persze. – Kiabáltam ki a zuhany alól. Rászántam magam, hogy megmossam a hajam, majd elvettem az egyik tusfürdőjét is, hogy használjam. Miután végeztem egy törölközőt magam köré egy másikat pedig a hajamra csavartam és birtokba vettem a szobáját ahol a ruhái voltak. Davi az év nagy részét nem itt töltötte. Ő is csak nyáron lakott itt akárcsak annak idején Mesut a különbség csak az, hogy fent Pesten vele éltem. Első évbe nem kerültem be a koleszba, Ő pedig lakótársat keresett a saját lakásába. Davi szülei gazdagok, több ingatlannal rendelkeznek, mint én ahány éves vagyok. Persze nekem fogalmam se volt erről és letesztelt. Mikor rájött, hogy én nem az az ember vagyok, aki kihasznál bizonyos helyzeteket jóban lettünk. Őszinte volt velem és én is vele. Olyan dolgokat mondtunk el egymásnak, amiről más nem tudott és nem is értett volna. Ami Davi és köztem van, azt semminek nem tudom nevezni. Egy bizonyos pontnál több, de annál a pontnál ugyanúgy kevesebb is. Folyamatosan egy kötélen táncolunk és mindig a helyzet adta, hogy merre billenünk. Miután felöltöztem lementem hozzá a nappaliba. Rám nézett és elmosolyodott.

- Most már biztos vagyok benne, hogy ezt az alsónadrágot csak azért vetetted meg velem, mert neked tetszett. – Jegyezte meg. Egy fehér trikó volt rajtam és az a bizonyos színes kockás alsónadrág. Csak megvontam a vállam. Igaza lehet. – Gyere ide. – Tárta szét a karjait és az oldalához kuporodtam.

- Mesélj.

- Először tekerj. – Utaltam az asztalon lévő fűre. Davi rendszeres fogyasztó én csak alkalmanként szoktam szívni. És tudom, hogy nem old meg semmit, de most szükségem volt arra, hogy néhány kapu bezáruljon, és ne engedje át a fájdalmat. Legalább egy kis ideig ne…

- Itt van Mes. – Mondtam miután kifújtam a füstöt. Úgy nézett rám Davi, mint akinek mindjárt kiesik a szeme. Aztán a tekintete megkeményedett.
 - Eszébe jutottál? – Hangjában volt némi megvetés. Túl sok mindent tudott és meg is értettem a reakcióját, de neki nem volt joga ítélkezni felette.

- Nem tudom. – Mondtam egyszerűen.

- És most mi lesz?

- Nem tudom.

- Tudsz mást is mondani ezen kívül?

- Nem tu… - Kezdtem, de a kezét a számra tette. - Ha kimondod, kiteszlek. Tudod, hogy megteszem. – Fenyegetett és én már kellő mennyiséget szívtam ahhoz, hogy nevetni kezdjek. Nem volt őszinte nem szívből jött nem azért kacarásztam, mert jó kedvem volt, de akkor is jól esett.

- Beszélned kellene vele.

- Tudom. – Bólintottam. – Rengeteg kérdésem van és talán választ is kaphatok rá, de egyelőre fogalmam sincs mi lesz azután.

- Én tudom. – Vigyorgott.

- Na, had halljam nagy okos. – Mondtam mire csúnyán nézett rám, de egy elég elcseszett grimasz lett belőle, amit megint csak nem tudtam megállni nevetés nélkül.

- Oké, passzolok. Nem tudom, de azt igen, hogy te mit érzel. – Bökött ujjával a szívem környékére. – Túlságosan szeretted őt ahhoz, hogy ne bocsáss meg neki. Sőt ha tudni akarod a szíved mélyén már régóta nem haragszol rá és soha nem szeretted őt kevésbé.

- Ch… Baromság. – Mondtam, de mint aki meg se hallotta folytatta tovább.

- Csak elhitetted saját magaddal, hogy ennek vége és most félsz újraélni az emlékeket. Azért is vagy most itt, nem pedig ott. Vannak jók is rosszak is. De gondold át, miből van több. Mindenki követ el hibákat Maya. Senki sem tökéletes. Se Te, se Én. – Mondta és ebből tudtam, hogy most teljesen komolyan beszél. – A tied a döntés. Egyedül a tied.

- És most mit kellene csinálnom? A nyakába ugrani és úgy tenni, mintha ez a pár év nem is lett volna?

- Ezt úgysem vagy képes megtenni, de ha nem ölt meg még minden szépet az a bizonyos pár év, akkor adj neki egy esélyt, hogy jóvátegye. Különben később Te leszel az, akit mardosni fog a bűntudat, amiért nem tetted meg.

- Esélyt? Tudod te hány olyan levelet írtam, amiről azt gondoltam az lesz az utolsó, ha nem kapok választ? De nem bírtam megállni, hogy újat küldjek neki. És minden egyes ilyen levél csak növelte a fájdalmam. Tudod milyen szar a tudat, hogy te mindent megteszel, de igazából a kutyát nem érdekli?

- Nem Maya. Te se tettél meg mindent. Fel kellett volna emelned a formás kis segged és elutazni, hogy megkeresd. Miért nem tetted? – Nem hittem a fülemnek. Döbbenten meredt rá. Annyira fájt az igazság, hogy kiabálni kezdtem.

- Tudod hányszor megfordult a fejembe? És tudni akarod miért nem tettem? Mert féltem. Féltem attól, hogy igaz, amit hiszek, és elküld. Hogy tényleg nem kell már a barátságom így mindig maradt egy kis remény. – Mondtam a végét már sírva mire megához húzott.

- Sajnálom. – Csitítgatott. – De muszáj volt. Máshogy kell ezt látnod. Tudom, hogy nehéz és azt is, hogy makacs vagy. És, a félelem az, ami visszatart. – Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam elfogadni. Még nem. Időre volt szükségem. – Beszélj vele. Hallgasd meg. Dönteni ráérsz később is. És utána csak rajtad áll, hogy hagyod-e, hogy újra az életed része legyen vagy nem. – Mondta. Ahogy hallgattam szép lassan megnyugodtam. Az állam alá nyúlt és a fejem maga felé fordította. Letörölte a könnyeimet és rám mosolygott. – Minden rendben lesz.

- Ha nem tudnám, hogy is állsz Mesuttal még azt hinném, rá akarsz beszélni.

- Tudod, kislány mióta téged ismerlek megtanultam valamit. Azt, hogy ne mondjak véleményt senkiről, akit nem ismerek. Persze amennyit beszéltél nekem arról a focistáról már bármit mondhatnék. De csak azért nem bírom, mert fájdalmat okozott neked, és ezeket a sebeket csak Ő tudja begyógyítani. – Nyomott puszit az arcomra. Az emberek nem hinnék, hogy ilyen is tud lenni, de Ő nem is akarja, hogy tudják. Ilyenkor olyan volt, mint egy pszichológus azzal a különbséggel, hogy a doki nem a barátod. – Kérsz egy sört? – Állt fel. Én pedig nekiálltam nevetni. Egy fordulat és Davi már csak Davi. Válasz nélkül tűnt a konyha irányába.

- Tudod, hogy a kettő nincs jó hatással rám. – Térdeltem fel és kiabáltam utána, utalva a marihuánára és az alkoholra.

- És? Szándékozol esetleg még valahova menni? – Jött vissza és a kezembe nyomta.

- Nem igazán.

- Akkor egészségedre. – Koccintotta üvegét az enyémnek és bekapcsolta a médialejátszót, hogy hallgassunk valami zenét, amit persze én egy idő után nem bírtam ülve és felállva a kanapéra mozogni kezdtem.Táncnak nem igazán volt nevezhető, amit műveltem, de jó volt átadni magam zenének és nem figyelni másra. Becsuktam a szemem és azt képzeltem, hogy valahol egészen máshol vagyok mikor vége lett a számnak kinyitottam a szemem Davi velem szembe ült a kanapén igazából majdnem feküdt és engem nézett. Jól ismertem ezt a nézést ezért csak mosolyra húztam a szám. Nem mellé ültem, hanem a csípőjére mire sóhajtott egyet. Szabad kezét a derekamra tette és óvatosan belemarkolt az oldalamba.

- Miért nem pasizol soha?

- Minek, Te tökéletesen kielégíted a vágyaimat.

- Azt hiszed ez normális, pedig nagyon nem. – Rázta meg a fejét.

- Ezt mondod, de mégis legalább annyira benne vagy, mint én.

- Hülye lennék nemet mondani egy ilyen testnek.

- Márpedig amíg te nem teszed addig nekem ez így megfelel.

- Gyenge vagyok. – Sóhajtott színpadiasan, de kicsit se bánta és ezt nagyon jól tudtam.

- Különben meg Te se csajozol.

- Ez látod igaz, de ez akkor se egészséges. – Dőlt előre és letette a sörösüveget, közben mélyet szippantott bőröm illatából.

- Rajtad más illata van a tusfürdőmnek. Sokkal finomabb. – Puszilta meg meztelen vállamat, majd visszadől.  – Fogytál. Megint. – Gyűrte feljebb a felsőm és kezeit az oldalamra simította.

- Pedig eszek. Csak nem látszik. – Vontam vállat.

- Anyád még nem akart elrángatni dokihoz?

- Anyám nem lát egy szál semmibe. – Vigyorogtam. És pont mikor közelebb akartam hajolni hozzá megcsörrent a telefonom. – Kellett neked emlegetni. – Morogtam mellkasába, aztán felálltam és elindultam a telefonért, ami a konyhapulton visított.

- Csókoltatom. – Kiabált utánam. Na persze.

Felültem a bárszékre és fogadtam a hívást. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy mi van, ha nem is anyu keres, de gyorsan elhessegettem a kósza gondolatot.

- Szia, anyu.

- Szia. Minden rendben? – Kérdezte kedvesen és meg voltam lepődve, hogy kicsit se volt kiakadva.

- Már jobb.

- Hazajössz?

- Ma már nem.

- Dávidnál vagy?

- Igen. – Néztem az említett felé. – Csókoltat. – Mondtam mosolyogva.

- Majd adok én neki, csak szemtelenkedjen még. – Nevette el magát.

- Mond meg neki Te. – Mondtam, mert Davi épp felém tartott és tisztában voltam vele, hogy kiveszi a kezemből a telefont.

- Csókolom… Ne tessék aggódni, a lánya jó kezekben van… - Mondta és kezét a tarkómra téve óvatosan közelebb vont magához. – Vigyázok rá… Jó éjszakát… - Köszönt el tőle és kinyomva a telefont nem kímélve csak ledobta konyhapultra engem pedig felkapott és mellé ültetett.

- Ez lesz az első alkalom, hogy nemet fogok mondani.

- Nem lehetne inkább az utolsó, amire még igent mondasz? – Kérdeztem. Kezeimet a nyaka köré, míg lábaimat a dereka köré fontam. Közelebb akartam érezni magamhoz így teljesen kicsúsztam a pult szélére. A köztünk lévő távolság a nullára csökkent. Én már leestem arról a kötélről és magammal akartam rántani. Akartam, hogy törődjön velem, hogy szeressen úgy, ahogy csak férfi szerethet nőt. Csak pár órát semmi többet és utána megint csak egyszerűen Ő lesz meg Én, nem pedig Mi. Tenyereit az arcomra simította és nagyon óvatosan megcsókolt. Először hagytam had játsszon ajkaimmal, majd viszonoztam puha érintését, de nem történt más. Tudtam, hogy ez a vége. Belemosolyogtam a csókba mire eltávolodott tőlem.

- Soha ne fájjon ennél jobban egyetlen szakítás se. – Mondtam.

- Nyugi kislány, semmi nem fog változni csak nem lesz többet két lehetőség. Kezdj el élni.

- Sose gondoltál ránk úgy, mint egy párra? – Kíváncsiskodtam.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neked. Márpedig akarva akaratlanul megtenném és én legyek az utolsó, aki miatt könnyeket ejtesz. – Miután befejezte a mondatot hozzábújtam. Csak egy ölelésre vágytam semmi másra. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Hol lennék most. Sokat köszönhetek neki. Fontos ember az életembe akárcsak Mesut, de kettőjüket soha nem emeltem egy szintre vagy hasonlítottam össze. A két ember talán különbözőbb már nem is lehetne és mégis mindkettőt nagyon szerettem. Vagy igaza lenne Davinak és szeretem is? Behunytam a szemem és akkorát sóhajtottam, hogy beleremegtem, mire még szorosabban ölelt. Holnap hazamegyek és bármi lesz is elé állok és adok neki egy esélyt, adok magunknak egy esélyt…

Reggel elindultunk a csoporttal a kitűzött túrára. Van egy megadott úti cél. Időjárástól és távtól függően állomások vannak megjelölve, ahol pihenünk kicsit és utána indulunk tovább. Ebédidőre általában elérjük a kitűzött várost ahol egy-két óra szabad program van biztosítva a résztvevőknek. Gyerekeknél kicsit másképp működik. Náluk inkább a strandolás a mérvadó ezért őket nem szoktuk messzire vinni és több időt tölthetnek lubickolással. Most pont egy német csapatot vezetünk. Sokat számít. Ők jobban vevők erre, mint a magyarok és Ők a hosszú túrát szokták kérni, amiről úgy este hét felé szoktunk haza érni. Igazából Davira nem lenne szükség, de elmondása szerint unatkozna így besegít, fizut is kap és a szülei se csesztetik, hogy nem csinál semmit. Drága dolog egyetemistának lenni. Bár neki nem arra kell és nincs is szüksége rá. A szokásos trópusi hőség volt megint. Egy középkorú nőt többször is megkértem, ha nem akar mentőben hazajutni, akkor lesz szíves felvenni a kalapját. Jóval többször megálltunk, mint szoktunk és déltől egészen délután négyig egy métert se tekertünk. Ez nem csak túravezetésből áll, hanem feleltem is az emberekért, akik velem vannak.

Az este hét órás hazaérésből majdnem kilenc óra lett, de addigra már csökkent annyit a hőmérséklet, hogy újra aktív legyek. Nem éreztem, hogy fáradt lennék és az izgatottság pörgette a szervezetem. Na meg a több üveg sport ital, amit megittam. A kocsi tegnap óta egy centit se mozdult. Apu biztos kifaggatta Mesutot mindenféle belső titokról a klubnál. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Ő imádta a focit. És én is, de ahogy pályára lépett a Real Madrid vagy a Német válogatott, ami köztudottan apu második szerelme volt anyu után én leléptem a TV elől. Számtalanszor tettem kísérletet arra, hogy mégis megnézzek egy meccset, egészen addig bírtam mag nem mutatták Mest.

Sokkal kisebb lendülettel nyitottam be a házba, mint előző délután. Megálltam az előtérbe és vettem pár nagy levegőt, majd beljebb sétáltam. Anyu már hét óra után egy perccel felhívott, hogy hol vagyok így tudták, hogy nagyjából mikor fogok érkezni. A szüleim és Mes is ott ült az asztalnál úgy tartottam korrektnek, ha németül beszélek a jelenlétében.

- Sziasztok! Összeszedem magam és jövök. – Hadartam el gyorsan és kettesével szedtem a fokokat felfelé. A szívem hasonló tempóba dobogott, mint az első találkozásnál. Áldottam az eszem, hogy nem energiaital vagy kávét ittam. Minden egyes mozzanatot a lehető legtovább húztam, hogy kicsit megnyugodjak, de hiába teltek a percek semmi nem változott. És kezdtem utálni, hogy ez az egész helyzet ekkora hatással van rám, hogy Ő ekkora hatással van rám. Mikor már vagy tíz perce álltam a szekrény előtt és nem tudtam mit vegyek fel döbbentem rá arra, hogy amit Davi mondott, az igaz. Semmi nem múlt el. Épp csak nem akartam tudomásul venni. És hogy makacsságom ne ismerjen határt kirántottam az első pólót és rövidnadrágot a szekrényből. Meg se nézve mi az magamra rángattam. Egy sima farmerrövidnadrággal és egy egyszerű szürke pólóval sikerült magamhoz hűnek maradnom. A hajamat kiengedve hagytam, hogy száradjon. Még utoljára belenéztem a tükörbe és elindultam lefelé, de félúton megálltam és az a kevés bátorságom is elillant, ami volt. Az elhatározásomnak pedig még árnyékát se láttam sehol. Kapaszkodtam a korlátba és veszekedtem magammal. Már-már hiszti közeli állapotba kerültem és túl voltam egy személyiség hasadáson. Egy harmadik énem kérte a másik kettőt, hogy döntsék már el, hogy most mi legyen. Igazából az is megfordult a fejembe hogy visszamegyek, kimászok az ablakon és átszökök Davihoz. Már fordultam meg hogy az iménti tervet gyakorlatba ültessem, mikor meghallottam anyu hangját.

- Hova-hova kisasszony? – Kérdezte. Annyira váratlanul ért, hogy majdnem kihasaltam, úgy megijedtem. Ő pedig alig bírta visszatartani a nevetését.

- Pszt… - Mutattam neki az ujjammal. – A frászt hozod rám. – Suttogtam mérgesen.

- Ne haragudj. – Nevetett tovább.

- Anyaaaa! Ha nem hagyod abba, elmegyek.

- Jó-jó! Befejeztem. – Fordult meg, de közel se történt így. Elkezdtem lefelé tolni.

- Apa! Csinálj valamit életed párjával. – Morogtam mire Mes felnevetett. Én pedig összerezzentem. Az iménti incidens szépen elvonta figyelmem róla, de mikor ránéztem újra előjött minden. Keresztbe fontam kezeimet a mellkasom előtt és kérdőn néztem rá. Vártam, hogy a középpályás mondjon valami. Anyuék néma csendben, a folytatást, de Mesnek érdekesebb volt az asztal. Nem tudom, honnan szedtem bátorságot, de végül én törtem meg a csendet…